A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

s ebből később pálinkát főztek. Ha a gazda nem ragaszkodott a kétszeri préseléshez, esténként, éjszakánként az otthagyott törköt a maguk hasznára még egyszer kipréselték. A sajtolás lassú munka. Rendszerint nem is tudták befejezni a szedéssel, taposással párhuzamosan, hanem még napokig, néha a késő éjszakába nyúlóan munkát adott a család néhány tagjának. A sajtólét a rendes must közé öntötték. A második préselés már rendszerint gyengébb cukortartalmú, fanyarabb mustot adott. Ezt Szentimrén leginybor-пак nevezik. Sokan újabban cukrot is tettek bele. A kisajtolt törköt, akinek legalábbis több volt, összegyűjtötték, nagy kádakban leföldelték, vagy egyszerűen el vermelték. A törkőben maradt cukor erjedése után aztán pálinkát főztek belőle, A szőlőszedés, darálás, taposás, préselés délig rendes tempóban haladt. A szőlőszedő lányok tréfálkoztak, daloltak. (A hiedelem szerint a rossz gazda azt szerette, ha állandóan dalolnak, mert akkor kevesebb szőlőt esznek.) A puttonos hozta-vitte a híreket. (52. sz. kép.) Az idősebbek csendben beszélgettek. A gazda időnként meglátogatta a szedőket, borral kínálta őket s figyelmeztette, aki szőlőfürtöt elhagyott, vagy nem jól szedte fel a tőke alól a szemeket. Eközben a gazdasszony egy-két segítséggel az ebédet főzte. Még a gyerekek is találtak elfoglaltságot: ők gyűjtötték össze az ormóra - szőlőlevélre - lerakott álló szőlőt. Közben jó barátok, ismerősök is meg-meg fordultak a pajta körül, „bű szüretet, nagy csizmát" kívánva. A nagy csizma állítólag esőt jelent, amikor a sártól megnehezedett a csizma. A látogatókat a gazda minden esetben borral kínálta. Kijöttek a kertbe a cigányok és a koldusok is, akik egy-egy szelet kalácsot kaptak a jókívánságért. Délfelé megjelentek a muzsikusok is. Minden szüretelő pajtánál megálltak, egy-egy nótát elhúztak s bort és ajándékot vártak. Ilyenkor a fiatalok, meghallva a muzsikaszót, otthagyták a szedést, lejöttek a pajtához és egyet-kettőt fordultak. Sokáig nem is maradhattak, mert nem illett a munkát sokáig félbehagyni, meg a cigányok is igyekeztek tovább menni, hogy lehetőleg minden gazdához eljussanak. Legtovább ott maradtak, ahova pont a déli órákban érkeztek s a szedőknek több ideje volt a táncolásra. Ilyen helyen aztán rendszerint meg is ebédeltették őket. Az ebéd kb. egy óráig tartott. Ezután már csökkent lendülettel folyt a munka. A gazdasszony pl. többedmagával már hazament. A szüretelők közt is voltak olyanok, akinek haza kellett menni. Ha kint volt a pince, megkezdték a telt hordókat a pincébe lerakni, ha a faluban, akkor a szekérre felgörgetni s hazaszállítani. Ez megint lekötött egy-két embert. A musttal telt hordó mozgatása - bár sohasem töltötték a hordót teljesen tele - nem volt veszélytelen munka. Meleg időben a must rendszerint estefelé már kezdett forrásnak indulni s ha ilyenkor bedugták, nagy feszültség alakult ki benne. A görgetés miatt rend^ szerint nem is a rendes fadugóval, az aknával zárták le a felső nyílást, hanem fűcsomót sodortak össze és ezt dugták a hordó lyukába. A szekérre feltevéshez és levételhez borkorcsolyát vagy más néven bürfát használtak. (53a, b sz. kép.) A szekérkereket megkötötték, a bürfát a szekér hátuljához támasztották s a hordó nagyságától függően 2-6 ember görgette fel s ugyanannyi engedte le. 400-500 literesnél nagyobb hordókat rendszerint már nem szállítottak szekéren, hanem ezeket előre a pincében állították be s a kisebb hordókból a mustot odahaza áttöltögették. A hordóknak a pincékbe való leeresztése is elég komplikált művelet volt. A 100 literesnél nagyobb hordók leeresztéséhez minden esetben kötelet használtak. Kisebb, 150-200 literes hordók esetében a pinceajtó előtt a földön elhelyzett keresztfához kötötték a köteleket, majd a hor516