A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

dik, negyedik kötözés már egybeesik a tetejezéssel, majd a kaccsolással. Ekkor a karó fölé nyúló hajtásokat egyenlő magasságban elvágták s az új hajtásból, a levelek tövéből kihajtó kaccsot is eltávolították. Később már alig kötöztek, hanem csak nyesték a kiálló hajtásokat, esetleg a fontosabbakat a régi kötés alá bedugták vagy a kiszakadt kötést javították meg. A kaccsolást a kaccsoló késsel, egyesek metszőollóval végezték. Ez a művelet adta meg a tőkék végleges formáját. Augusztus 20-a után már csak kisebb igazításokra kerülhetett sor a szőlőben. Permetezés A permetezés tájunkon is csak kb. 80 éve ismeretes.

78 Eleinte csak a diószegi vincellér iskolában tanult gazdák, tanítók alkalmazták, majd a XX. században az oltott szőlőket már rendszeresen permetezni kellett, mert ezek a peronoszpóra iránt érzékenyek voltak. A század elején egyes paraszti szőlőkben kísérleteztek hamuluggal oltott vízzel, meszes vízzel, de csakhamar a mészszel közömbösített rézgálicoldat, a bordói lé terjedt el. Az 1960-as évekig tájunkon más permetezőszert nem is használtak, tehát a szőlőlisztharmat vagy más, nem gombás kártevő ellen nem permeteztek. A bordói lé készítését a gazdasági szakpropaganda tanította meg a termelőkkel s a készítésmódban számottevő különbségek nem voltak. A szőlőskerti kutak mellett mindenkinek volt egy-két vizes hordója vagy kádja, ebben 1-4%-nak megfelelő mennyiségben, harisnyaszárba'kötve oldották fel a rézgálicot, melyet itt kíkkü-пёк mondanak. Ehhez öntötték az oltott mésztejet, rendszerint mérés nélkül, amíg a gyakorlatból ismert szép kék színt elérte. A bordói levet az első világháború előtt egyesek még seprűvel verték rá a szőlőre, de már ebben az időben terjedtek a különböző hátra vehető, szórófejjel ellátott permetezőgépek. Minden sort két oldalról permeteztek, nagy gondot fordítva arra, hogy a permetlé a levelek alját is érje. A szép permetezés, a jól eltalált szín és a finom szemcséjű elosztás büszkeség volt. A permtezőgép szerkezetét kevesen értették. Ezért gondozása csupán a mosásból állt. Ha meghibásodott, csak gépész tudta megjavítani. (46a, b sz. kép.) Trágyázás A trágyázás szükségességét már emlékezet óta ismerik, maga a trágyázás azonban a legújabb időkig nem volt egyöntetűen elterjedve. Jobb szőlősgazdák 4-5 évenként megtrágyázták szőlőjüket, voltak azonban olyan szőlők, melyek 15-20 évig se láttak trágyát. Persze, bizonyos tekintetben természetes trágyának számított, hogy az ősszel lehullott lomb, vagy a kaccsoláskor letisztított zöld hajtások némileg javították a talaj szerkezetét, bár végső soron a talaj vegyi összetételét inkább rontották (savanyították). Az adatközlők egybehangzó véleménye szerint a szőlőnek legjobb a jól érett marhatrágya. A szőlőtrágyázás ideje minden esetben a tél. Késő ősszel, télen hordták ki a trágyát a szőlőtábla végébe, itt csomóba rakták s januárban, februárban hordták ki a szőlősorok közé. Sokan azt tartották, hogy legjobb a hóra kihordani, mert így a trágya leve a hólével együtt belefolyik a földbe. 78 Feyér Piroska, 1970. 170. 505