A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

alakultak ki, mint más határrészeken. A kert, a hortus vagy Promontorium szerves része ugyan a jobbágy teleknek, de annak olyan önálló tartozéka, melyet mind az adózás (bordézsma), mind a tulajdonviszonyok szempontjából önálló egységként kezeltek. Mivel a szőlővel betelepített kert mozdíthatatlan egység volt (a szőlőtőke 30-50 évig él, de a telepítés folytonossága miatt a kert élete évszázdokig folyamatos), hiába érvényesült fölötte a földesúr tulajdonjoga, a jobbágyok nagyon korán szinte magántulajdonuknak kezdték tekinteni s - bár dézsmát fizettek utánna - örök joggal adták, vették, egyéb telki állományuktól függetlenül.

28 A szőlővel beültetett zárt kertek elnevezése a tájon „hegy", vagy „szőlőskert". Az Alföld felé haladva gyakrabban a kert, a hegyek lejtőin a hegy elnevezés gyakoribb. Azonban a hegyi szőlők is körül vannak kerítve és itt is „kert kerítés"-ről, „kert kapu"-ról beszélnek. Ezzel szemben az alföldi falukban is gyakran használják a „hegy" kifejezést a szőlőskert helyett: „megyek a hegyre", „mikor voltál a hegyen", stb. Itt is előfordul, hogy a szőlősgazdák önigazgató testületét nem „kertgazdaság"-nak, hanem „hegyközség"-nek nevezik. Bár a két fogalom nem tökéletesen fedi egymást, mégis a keveredés oka elsősorban az, hogy itt két tájegység találkozási zónájáról van szó. De hozzájárultak a keveredéshez a XIX. század végétől megjelenő különböző törvények, rendeletek, melyek szövege „hegy"-ről szól ott is, ahol korábban egyértelműen „kert"-ről beszéltek, ahol egyáltalán nincsenek hegyek. A „kert" és „hegy" között lehet némi formai megkülönböztetést tenni: a hegy egy természetadta, természetesen tagolt domboldal vagy domb vonulat, több-kevesebb összefüggésben a faluval, a kert a határnak egy önkényesen kijelölt részén létrehozott mesterséges alakulat. Ezenkívül a „hegy", a „hegyközség" jelenti egy falu egész szőlőterületét, a szőlősgazdák egészét, a „kert" pedig csak egy bekerített részt, a „kertgazdaság" ennek az egy kertnek a gazdaközösségét. Tájegységünkön azonban a fogalmak keverednek, ezért mi sem lehettünk elég konzekvensek. A szőlőbirtok azonban nemcsak a jobbágy gazdaságnak volt sajátos szerkezeti eleme, de jellegzetes autonóm területe volt a falunak is. A kerítéssel körülvett szőlőskert belső ügyeit a birtokosok közössége intézte, amely közösség függött a földesúri és polgári joghatóságtól, mégis sok kérdésben önálló intézkedési jogai rendelkezett, önálló szervezeti életet élt. Tanulmányunk első részében vessünk pillantást az érmeléki szőlőskertekre, majd az itt folyó szervezeti életet vizsgáljuk meg. Az érmelléki szőlőskertek jellegüket tekintve nem egyformák, bár vannak közös vonásaik. Ilyen közös formai elemek a kerteket körülvevő kerítések, az ún. garággyák (írásos források legtöbbször garádjának írják). A garággyákat minden bizonnyal a kertek telepítésével egyidőben kezdték építeni. Építés technikáját ma már csak közvetett úton lehet rekonstruálni, olyan garággyákon, melyeket a faluban az emberi emlékezet határán belül csináltak. Eszerint a bekerítendő területet először mindig árokkal vették körül. Az árokból kihányt földet a belső oldalon kis sánc-szerű töltéssé formálták. Ebbe a töltésbe 40-50 cm-ként kb. két méter magas karókat vertek le, melyeknek a felső végét is kihegyezték. A karók közét hajlékony, néha szúrós vesszővel feltöltötték, illetve befonták. A fonás szépségére a faluban nagyobb, a kertekben kisebb 28 Szabó István, 1969. 48. 436