A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Történelem - Székely György: A mezővárosi fejlődés kérdései a XVII. század közepéig

megfigyelte - a középkorban egyutcás település voit, benne a nyugati utazó „igen nagy mezei várost" (une trés grandé ville champestre) látott. A házakat nem szorították össze a védőfalak, sőt a házak mögött tágas belsőségek maradtak a mezővárosokban. Védelmül palánkot használt - körfal híján - Szeged, hiszen a vár csak egy erektől körülvett szigeten állott a városban. A szegedi várnagynak (a XIV-XV. században ismételten Csongrád megye főispánja) nem volt hatalma a nagy mezőváros felett. Debrecen piacterén is volt faház a XVI. században s 1693-ban ott egy Nagyszebenből Budára utazó külföldi tapasztalta, hogy „alacsony házai majd a földbe süllyednek, és a templom körül levők kivételével mind náddal födvék". 1698-ban Debrecenben 83 téglaépület mellett 27 részben fából, részben téglából épült akadt, de a házak zöme egyáltalán nem lehetett városias: 428 nagyrészt földalatti volt, 142 volt romladozó, 248 pedig kunyhószámba ment. Igaz, hogy ennél számba kell venni a késői török idők szegényítő hatását, viszont az előző korban a házak száma aligha volt ilyen magas. Megfelelő építőanyagban pedig mindig szűkölködött Debrecen vidéke, ahol 60 km-es körzetben építőkő nem állt rendelkezésre. Ezek a mezővárosok a kor legjellegzetesebb magyar településformái, gazdasági-társadalmi alakzatai. Egyszerre voltak központjai a nagyarányú állattenyésztésnek s a falusorból kiemelő iparosodásnak. A mezővárosok hamar felülkerekedtek a kunokon: 1423-ban már királyi védelemre szorultak Kecskeméttel szemben. A nagy erőforrást jelentő Szeged civitast a kunokkal való összeütközéseiben Hunyai Mátyás is támogatta, a kunokkal ismételten egyenlő használati jogot biztosított a Duna és Tisza közti legelőkre, kunszállások tartozékaira, a homokos vidékeken és a fekete földeken a szegedieknek, valamint a nemes és nem nemes kunoknak. Az egyenlőség csak fikció volt, mutatja, hogy a rendelkezések néhol megakadályozták a kunok megtelepedését. Ebben a kunok nem nyugodhattak meg, ez vezetett egyebek mellett Szegeddel való összeütközésükre 1514-ben. Szeged mezőváros távoli vidékek állatát forgalmazta: Mátyás idején nagyszebeni polgár hajtotta oda ökreit: egy olasz állatkereskedő 1515. évi feljegyzése szerint Szeged volt az Itáliába irányuló állatkivitel kiindulópontja. A nagy jövedelmet biztosító állettenyésztés is teszi elképzelhetővé Szeged 1500 körüli 2000 forintos évi adóját. A debreceniek állattenyésztésének méreteire szintén jellemző a legelőik kiterjesztésére való szívós törekvésük. Debrecen mezőváros polgárainak panaszára 1494-ben Corvin János megtiltotta bizonyos, a debreceniek által legelőül hasznosított, a debreceni és szigeti határok között fekvő, az elepi útnál levő földek felszántását a Sziget helységben' hatóság és jobbágyok ilyen törekvéseivel szemben, a debreceniek és szigetiek legelőjének jelölve ki a vitás területet. Ez persze csak annyira lehetett egyenlő használat, mint a szegediek és kunok esetében. Oláh Miklós kiemeli Debrecen mezőváros híres állatkereskedelmét. Erről a tájról sem csak Németország felé (Budán vagy Vácon át) vezetett a marha útja, hanem jutott az olasz útra is. Kálmáncsehi marhakereskedelemmel foglalkozó lakosai százával, sőt ezrével hoztak Debrecenből barmokat (így 1560-ban kétezer és egynéhány százat), hogy az Alsólendva melletti szentpáli vámra hajtsák. Az állattenyésztés nagy súlya jelentős hatással volt Debrecen további sorsára, de magatartására is. 1490 után helyzete nem romlott érezhetően, bár az állatkiviteli tilalmak miatt sorsa nem maradt zavartalan. Vagyoni erejére fényt vet magas adója, amely azonos Pestével, megelőzve Kolozsvár és Pozsony adóját. A föld- és szőlőművelésre mért feudális csapások, a kilencedtörvények 23 Déri Múzeum 353