A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Aradi Csaba–Dévai György–Fintha István–Horváth Klára–Bancsi István–B. Tóth Mária–Ötvös János: Tanulmányok Haláp élővilágáról

A napjainkban 4223 hektárnyi (a debreceni Erdőfelügyelőség 1971-es adata) kiterjedésű erdő valaha többszörte nagyobb és összehasonlíthatatlanul egységesebb volt területe tekintetében, egyveretűbb faállományaiban. Mennél távolabbra tekintünk vissza múltjába, annál kevesebb benne a szántó, a beékelődő legelő, az állományait feldaraboló tisztás. Ősi képét és főleg egykori avifaunájának vonásait annyi idő távlatából a rendelkezésre álló csekély és témák szerint egyenlőtlenül megoszló, hézagos irodalmi utalások mellett rekonstruálni csak halvány hűséggel tudnánk. Annyi biztos, hogy a Nyírség eldugottabb zugaiban fekvő „szerencsésebb" erdőfoltok tovább őrizték meg azt a jelleget, amit Haláp a többször ismétlődő gyökeres hatású emberi beavatkozások során egységeiben maradéktalanul elvesztett. Hiszen az ember ilyen erejű átalakító tevékenysége nyomán a tágabb környék erdeinél is - a madárvilágot ugyancsak érintő - hasonló eredmény állt elő. „Azt tapasztaljuk, hogy mint a vidék ábrázatja a mocsárok lecsapolása s a vén fajú erdők levágása által lassankint változik, azon módon változik a madárvilág ábrázatja is". - írja Kovács János, Debrecen néhai tudós tanára 1882-ben, s korai megállapításának igazát azóta is egyre csak bizonyosodni láthatja a kutató szem. Ha egy ilyen területnek, melyről vajmi kevés leírás maradt, a múltját kutatjuk, a korai feljegyzések hiányzó adatait a szomszédos, hasonló területek által nyújtott bizonyítékok tanúságai némileg pótolhatják. Esetünkben a környező erdőkkel való flóra- és faunarokonság is sokat segíthet. Joggal feltételezhetjük, hogy az azokban régen gyakori fajok Haláp erdeiben is közönségesek lehettek a nagyobb arányú változások előtt. így érdemes megemlíteni a törpesas, egerészölyv, vöröskánya és holló fészkeléseit a régi Рас-erdőben (Lovassy, 1887.; Frivaldszky, 1891.); a vöröskánya, darázsölyv, cigánycsuk, kenderike, meg a hamvas rétihéja (utóbbi 1924-ben) költéseit az Érmelléken (Andrássy, 1957.); a héja és holló gyakori fészkelését és az erdei szalonka 1948-as költését Gút erdejében (Szomjas, 1947.). Fontosak a holló megtelepedései a banki erdőben, melyek az erdőfolt irtásának kezdetéig (dacára a tojásgyűjtők igyekezetének) néhány éve még rendszeresek voltak. Területünkön, Halápon megjegyzésre méltó a törpesas fészkelése (Sátori, 1942.) és a későbbi sok előfordulása, melyek az utóbbi években gyakorinak is mondhatók, hisz nyaranta mindig találkoztunk ezzel az egyébként egyre szórványosabban látható ragadozóval (legutoljára 1971. IX. 18-án). A régi időkben előforduló, ma már igen ritka fajok közül is láttunk néhányat. Példának a vörösfejű gébics „centenáris" megjelenését citálhatjuk, mit Debrecen környékén Lovassy 1870-es megfigyelése (Nagy J., 1955.) óta először épp nekünk volt szerencsénk látni 1970. V. 2-án. Érdekes esemény volt a léprigó fészkelésének felfedezése első ízben 1962. július 10-én. Két évvel később, 1964. IV. 4-én újra regisztráltuk költését, 1965. áprilisában szintén. Ezután csak 1970-ben és 1971-ben találkoztunk velük, mindannyiszor több, fiókás családjukkal. A kuriózum-számba menő fajok természetesen nem jellemzik a táj avifaunáját. Jó információkat adnak viszont a mindenkori állapotokról a tömegesebben előforduló madarak, közülük is elsősorban a fészkelők. Haláp fészkelő madárfajainak száma a lehetőségekhez mérten ugyan elég magas - amit a változatos megjelenésű biotóprendszer magyaráz -, azonban a nagy kiterjedésű területre vetítve mégis kevésnek tűnik. Még feltűnőbb az átlagos egyedsűrűség alacsony értéke. Alacsony azért, mert nagyon összezsugorodott az az 132