A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Endes Mihály: A székipacsirta (Calandrella brachydactyla Leisler)

tokból kiszámítva a friss tojás súlya a tojó súlyának 10,2%-a, míg a friss tojásokat tartalmazó fészekalj összsúlya a tojó súlyának 46%-a. A számos, egymással ellenkező irodalmi adat dacára a költést egyedül a tojó végzi, amely tényt számos esetben magam is megállapítottam. A tojó erősen ragaszkodik a még üres fészekhez is és ez a ragaszkodása a költés előrehaladásával egyre kifejezettebbé válik, csúcspontját pedig a fiókák kikelésekor éri el. Amíg azonban a magatehetetlen fiókák esetében a szülői ösztön az önfenntartási ösztönnél is legtöbbször erősebb, addig a már tojásos fészket is végleg elhagyhatja, ha a zavarás ismétlődő és nyilvánvalóan a fészek ellen irányul. A madarak a fészekhez csaknem mindig gyalog jönnek. Direkt a fészekhez szinte sohasem repülnek, ilyenkor is 10-20 m-re attól a földre szállva közelítik meg. A költés idején a hímek hevesen védik a revirt a betévedő fajtársakkal szemben és ez a magatartásuk a fiókanevelés szakában is változatlanul megmarad. Ugyanakkor a revirben megjelenő, esetleg ott fészkelő más, rájuk nézve ártalmatlan madárfajokat figyelemre se méltatnak. A fészek megzavarásakor akár állat, akár ember közelíti meg a kotló tojót, az, ha a veszélyt kellő időben észleli, csaknem minden esetben gyalog hagyja el a fészket. A fészkétől távolodó madár 100 m-eken át „terelhető" anélkül, hogy a madár és köztünk levő távolságot csökkenteni tudnánk. Az erre irányuló kísérletünk, lépteink megnyújtása, vagy futásnak eredés azzal az eredménnyel jár, hogy a követett madár szárnyra kap. Ilyenkor sohasem a fészek felé igyekszik. Rossz időben, esőben a tojó szorosabban ül a fészkén, akár a tojásokat, akár a fiókákat melegíti. Ilyen esetben közelebbre bevár, és az esetek legnagyobb részében felrepülve hagyja el a helyet. Leggyakrabban ilyenkor észlelhetjük az ún. béna-szárny tettetést. A felrepülő tojó néhány méter után a földre vágódik és vergődő mozdulatokkal, egyik szárnyát sérültnek mutatva vonszolja magát arrébb. Ha ezzel a kívánt célt elérte, vagyis az ellenség figyelmét magára vonva azt kellő távolságra csalta fészkétől, felrepül és csak nagy távolságban száll le ismét. Csak ezután kezdi meg lassú, óvatos, hosszú ideig tartó táplálkozással megszakított visszasétálását. A veszélyeztetett fészek magasban éneklő hímje bukórepülésben azonnal, a fészektől nem nagy távolságra aláhullik, majd szintén gyalogosan közelít. Általában megfigyelhető, hogy a fészekhez mindig a hím jön először. Megjelenése határozottan felderítő jellegű. Sohasem a fészekhez igyekszik, hanem annak közelében, néhány m-re sétálgat. Némely esetben ilyenkor halkan énekelget is. Több esetben láttam, hogy a hím vagy a tojó, visszatérésekor a fészek felett pár m magasságban egyhelyben lebeg, mintegy szemrevételezve azt. Máskor a hím hangtalanul nagy kört írva suhan el a betolakodó felett, de harcias magatartást nem mutat. Ha a tényleges vagy vélt veszély elmúlik, a hím ismét felrepül énekelni, a tojó pedig csakhamar visszaül kotlani. Sohasem észleltem és az irodalom áttanulmányozása során is csupán egy adatra bukkantam (Baedeker), mely szerint a hím a kotló tojót etetné. A tojó bármilyen szorosan is ül, időnként elhagyja fészkét és sétálgatva táplálkozik. Ha a székipacsirta elterjedési területén a költési időben uralkodó időjárásra gondolunk, ezen nem csodálkozhatunk. Az ezidőtájt jellemző nagy meleg miatt ugyanis a tojások nem hűlnek ki. Ugyanezt a jelenséget pacsirtánkkal egy területen élő más madárfajok esetében is észlelhetjük. Ez tehát nem alkalmi, esetleg kényszerjelenség, hanem azonos környezeti feltételek között élő madarak megszokott viselkedésmódja. 4 Déri Múzeum évkönyve 49