A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)

Művelődéstörténet, irodalomtörténet - Kilián István: Sanctus Nicolaus Episcopus seu liberalitus coronata – A magyarországi iskoladráma példája 1688-ból

jámbor leány - nem lehet tudni, hogy a sors mit készít elő. A gondviselő Isten bizonyára meg fogja őket ajándékozni. (II. act. 2. scena.) Nicolaus terjedelmes monológban bizonygatja, hogy az embert emberré a jóság teszi. A sziklaszívűekhez az ég is kemény lesz. Segíteni akar a szenvedőkön, mert a szűkölködőknek gyakran önmaguk elvesztése vagy szűzi tisztaságuknak Venus oltárán való feláldozása egyetlen menedékük. A szegénység nemes áldozatokat űz a pokolba. (II. act. 3. sc.) Az éj elmúlt, s eltemette a gondokat - elmélkedik Eumenius. Nappal a gondok is felébrednek. Miért is nem ragadja el őt Fortuna a halálba. Egy pillanat múlva a földön - otthonában - aranyat lát. Kételkedik, nem hisz a szemének. Leánya, Aglaia boldogan veszi észre az ég ajándékát. Eumenius alig tudja örömét elviselni, s minthogy az ajándékot az isteni gondviselésnek tulajdonítják, mindketten boldogan zengenek hálát az Istennek. (II. Actus 5. sc.) Az ég azonban csak Aglaiát ajándékozta meg kegyével. Thalia, a másik leány, a gondviselés mellőzöttje elégedetlenségét nem tudja magába fojtani. Aglaia ugyan türelemre inti, a szegényen maradt Thalia azonban a kegyes szólamokat kemény szavakkal vágja vissza: - Mit beszélsz te nekem béketűrésről, amelyet nem ismersz. Nagy különbség a türelem erényéről beszélni vagy elszenvedni. A terhet csak az érzi, aki azt el is viseli. Könnyű dolog teli hassal a böjtről prédikálni. Tanuld meg előbb a nehéz dolgokat elviselni, s csak azután oktatgass. Thalia ezekután a halálba vágyik. Aglaia továbbra is türelemre inti: a gondviselés őt is, mint a tyúk a csibéit szárnyai alá veszi, melengeti, s etetgeti, úgy fogja hamarosan boldogítani. (II. act. 5. sc.) Nikolaus monológjában az ajándékozás öröméről elmélkedik: boldogabb dolog adni, mint kapni. Siet, hogy Eumenius másik leányát is megmentse a szégyentől. (II. act. 6. sc.) Míg az előző napon Nikolaus az éjnek a gondot elfedő szépségét dicsőítette, most a halállal veti egybe az éjszakát. Felserkenve elmondja leányainak álmát: az éj királya tagjait békés nyugalomban ernyesztette el, s készítette elő a következő napra. Jólesett a nyugalom. Ekkor azonban az álmok sora lepte meg, mérhetetlen kincseket talált. Az álom azonban - elmélkedik okosan az apa - rendszerint meg szokta csalni az embert. Aglaia hisz az álmokban, az Isten rendszerint így szokta közölni szándékait. Szó szót követ, míg ismét felfedezik a gazdag ajándékot, amit az ég, az Olympus küldött nekik. Az eddig mellőzött második leány, most már Thália is boldogan hálálkodik az ismeretlen jótevőnek. (II. act. 7. sc.) A 7. scena után interludium következik. Argumentuma az aesopusi mese mintájára foglalja össze a lényeget: boldog napjainkban nem szabad elbízni magunkat, a jóindulatú Fortunának nem szabad hinnünk. A színen egy koldus jelenik meg. A sorsra panaszkodik. Semmije sincs a kosarában, semmije a batyujában, semmi az agyában. Ásni nem tud, koldulni szégyell, lopni képtelen. Fortunát hívja tehát, aki azonnal meg is jelenik a színen. Fortunának megesik a szíve a nevetségesen kéregető kolduson, figyelmezteti azonban, hogy úgy ajándékozza meg, ha az ajándék után nem pöffeszkedik fel. Nem így történt. A dölyfös koldus mellett katonák jelennek meg, akik azonnal zsákmányukká teszik Fortuna gazdag pénzajándékát. Eumenius elhatározza, hogy kilesi, ki ajándékozza meg éjszakánként leányait. Nicolaus óvatosan lopakodik Eumenius házához, nem szeretné, ha valaki felfedné kilétét. A csillagokhoz eseng, hogy titkos lépteit fényükkel el ne árulják. Sejti azonban, hogy valaki figyeli. Próbálja magát megnyugtatni, lehetetlen, hogy kémlelné valaki, hiszen ilyenkor az álom mindenkit beterít. Eumenius azonban rajtakapja Nicolaust, s a boldog apa hálát mond az ajándékozó391