A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: Monumentális képzőművészeti alkotások a Debreceni Agrártudományi Főiskolán

korú fázisaival érzékelteti a múvész. Balról jobbra haladva egyre inkább lazítanak az alakok merevségükből, a téli dermedtség forgássá, tánccá oldódik, a nyárnál teljes fényben megpihen, az ősz mozgása kényelmes, a télben statikus. A tavasz színei pasztelesedőek, a nyáré érettek, tüzesek, az őszé bíborak, a télé beszürkülőek. A nap alakja, fénynyalábja, sugárzása kiteljesedésig tágul, hogy aztán fokozatosan szűküljön, záruljon. A formákba behatoló napsugár körkörösen helyezkedik el a kompozíció fenti kétharmadán, a művész a sárgák, vörösek végtelen változatával (fehér-citrom-narancssárga, cinóbervörös, okker, bordó, lila stb.) érzékelteti erősségét. Bár a kelleténél több színt használ a művész, a különleges olasz mozaiküveg lehetővé teszi a jó színharmóniákat. Eigel István ismeri az anyag és technika törvényeit: nagyvonalúságra, dekorativitásra törekszik. Alakjai stilizáltak, határozott kontúrokkal jelzettek, a kompozíción a ritmus képezi a fő szervezőerőt. Eigel másik debreceni műve, a szociális otthonban levő „Lovasok" с mozaik hasonló törekvéseket mutat. Az Agrártudományi Főiskola faldíszítő művészetében Hincz Gyula gobelinje és Eigel mozaikja mutat rokonságot. Mindkét technika többezer éves múltra tekint vissza, s több évszázados sorvadás után századunk modern murális művészete támasztja fel. A táblakép egyeduralmának háttérbe szorulásával ugyanis a képzőművészek részben a technika által kialakított új burkolóanyagokat, részben mellőzött vagy a festészetnek alárendelt „szolgáló" technikákat alkalmaznak (üveg, mozaik, falkárpit, kerámia, faintarzia stb.). Összehasonlítva a gobelint és mozaikot: közös bennük a síkszerűségre törekvés, a dekorativitás. Ellentétben a festészettel, e technikák nem térillúziókeltéssel képeznek formát a frontális síkból, hanem a kontúrozás felé történő tónusmélyítéssel. Közös továbbá, hogy mindkét művészet „alkalmazott", szoros kapcsolatban áll az épülettel, a fallal, ismétli annak méreteit és mértékeit. A mozaiknál a kapcsolat végleges, a falkárpit helye változtatható, a mű levehető, szállítható. Azonosítja a gobelint és mozaikot a szinte végtelen színvariációs lehetőség (tíz-húszezer színt ismer és alkalmaz mindkét technika!), de a mozaik igazi sajátja a kevés szín és azon belüli tónusgazdagság. A magyar művészetben Barcsay Jenő mozaikjai őrzik igazán e technika stílustisztaságát. 2. Épületbelsőben és szabadban elhelyezett szobrok Egy medenceszobor Az aula szerves folytatásának hat a keleti üvegezett falon át megpillantható medenceszobor, Lesenyei Márta „Furulyás"-a. Az interieur és a belső udvar között az üvegfal nem jelent vizuális ceruzát, részben „beviszi" az épületbe a természet egy - még ha ember által kialakított - darabját is, részben kitágítja az architektúra határát. Innen az aulából a legjobb a rálátás a szoborra, a zöldben, „vízparton" fekvő, fejét víz felé tartó, furulyázó fiú alakjára. Ha kívülről, az utcai oldalról közelítjük meg a szinte teljesen zárt kis udvart, megszűnik az aulából természeti környezetnek vélt tér illúziója. Az életnagyságúnál nagyobb ébredező szépségű akt finom mozdulatával bukolikus hangulatot idéz. Kissé a művész mesterének. Szabó Ivánnak fiúalakjaira utal e figura, de a 464