A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: Monumentális képzőművészeti alkotások a Debreceni Agrártudományi Főiskolán

A nőalakoknak szimbolikus szerepe van Hincz Gyula életművében, itt is a teremtés, a fenntartás, a művelés istenei. Nevük Béke, Tudomány, Munka, Anyaság lehetne. Az asszony a termékenység talaja és a gabona istenasszonya (éppúgy, mint a görög-római mitológiában Déméter-Ceres), a természetet művelő és szelídítő, a gyermekét és a világot óvó madonna és izomból gyúrt munkásanya, akihez bárányok, galambok bújnak, ágak, villámok szelídülnek. A gobelinen több főalakot felfedezhetünk: a gabonát tartó nő emblémaszerűségével, a bárányt tartó nő központi elhelyezésével, az anya a középtől felvezető diagonal csúcsába helyezéssel hívja fel figyelmünket. A mű nem érzékeltet háromdimenziós teret, síkszerűen, dekoratívan komponált. Ez a gobelin XX. századi újjáteremtőjének, J. Lurcatnak hatása, aki a festészet szolgájából önállóvá tette a falikárpitot. Hincz Gyula, művének nyugtalan, szimbolikus jellegével, a szokottnál elevenebb színek használatával is a Lurcat-stílus követője. A kolorit gazdagságát a kifejezés szolgálatába állítja a művész: pl. a napkorongok szövésére a vörösek számtalan variációját használja, ugyanígy az élőlények alakításánál is, az élettelen, szervetlen formációknál a kék és lila passzív árnyalatait. Hincz Gyula festőművész (hasonlóan Domanovszky Endréhez) gyakran „kirándul" más műfajokhoz (pl. a miskolci Nehézipari Egyetemnek ólomkompozíciót készített 1968-ban), így a falikárpithoz is. 1956 óta készít gobelint, legjelentősebbek: ,,Népek barátsága", „Martinász", „Család", „Béke", valamint a „Tudomány" testvére, a vele egyidőben szőtt, hasonló stílusú „Művészet" (Budapest, Fészek Klub). A debreceni gobelin nemcsak Hincz Gyula életművében, hanem a modern magyar képzőművészetben is jelentős helyet kap. Korunk technikai haladása rajta hagyta művén kézjegyét, csak most készülhetett, az emberi fejlődés ezen szakaszában. A jelen híradása ez a jövőnek. A színházi előcsarnok mozaikja Elhagyva az Agrártudományi Főiskola hivatali épületeit, a kollégium előtti hatalmas dísztér után az éttermet és színháztermet magábafoglaló szürke betonépülethez érkezünk. Bár a homlokzatot vízszintesen elvágó, statikailag is felesleges betonoszlop zavarja a belátást, a bejárati üvegezett falon át már távolról feltűnik az előcsarnok színes mozaikja. A bejárattal szembelevő falon nyert elhelyezést Eigel István „Négy évszak" с nyolcvannégy nr-es felületű képe. A különben szép alkotás rossz elhelyezése arra példa, milyen káros lehet az építész és képzőművész egymástól független munkája. A színházépület 1964re felépült, évekig üresen állt az északi oldal ruhatár fölötti falrésze. Eigel István 1967-ben kapta meg a felkérést a mozaik készítésére. Nem tervezett új művet, hanem már meglevő tervét adta át a főiskolának. Az üres területen ugyan „elfért" a szép kompozíció, de rálátás hiányában felborult az előcsarnok léptékhelyessége, előnytelenül megváltoztak az arányok. A mozaik hatalmas mérete szinte szétfeszíti a viszonylag kis belső teret, amely nem bír el ilyen sokalakos, kelleténél színesebb művet. Mindezek ellenére reprezentatív dísze a főiskolának Eigel műve. Gondolati-hangulati mondanivalójával magas szinten kapcsolódik az épület rendeltetéséhez. A sokalakos mozaik az emberek és évszakok megjelenítésével az életet szervező nagy ritmusra utal. Egy-egy évszakot zárt embercsoport és napkorong jelez, a természeti erőket a kendőt, zászlót lobogtató „szél". Az évszakok változását a színek árnyalataival, a fények erősségével, a mozgás széles 462