A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Művészettörténet - Dienes Ö. István: Gáborjáni Szabó Kálmán szabolcsi freskói

mérnöke, Soltész Béla, azonnali zsűrit kért az Alaptól. Három művész érkezett le soronkívül a képek átvételére: az azóta elhunyt Konecsni György kétszeres Kossuth-díjas művészünk, aki a murális művészet gyakorlója és értője volt, Bencze László Kossuth-díjas kiváló művészünk és a szobrászat egyik kitűnő művelője. Tar István Munkácsy-díjas művész. Nagy purparlé fejlődött ki, nagy zaj, amiben Gábor jani Szabó Kálmán egyik oldalról sem vett részt, sőt mondanom sem kell, hogy a zsűriző pestiek is mind kevesebbet beszéltek, a harci zaj inkább a vidéki művészek frontvonaláról zengett. Többen a „sápadt" színeket kifogásolták, de a témák és a kompozíció ellen is elhangzottak erősen támadó vélemények. Egyik vidéki festő, aki azóta meghalt, ideges ember, hadart is beszédjében. A tompa színekről beszélt és gyorsan tört ki belőle, dadogva izgalmában: - To ... to ... to . . . A művezető Lázár József csöndes falusi humorral azt mondta: - Hiába totózik itt, tanár úr, nem fog nyerni semmit! Végül Soltész Béla ügyes diplomáciával, jó modorral részint elvette az általa jól ismert helybeliek támadásának élét, ugyanakkor kivette a zsűri elfogadó véleményét. Ügy a zsűri, mint a szenvedő, terítékre vont művész elutaztak. Vele utazás előtt úgy egyeztünk meg, hogy az elmaradt 5. számú kép helyébe új témát dolgoz ki: a kifogásolt „vásári jelenet" helyett egy jóízű népszokást: sóstói szűrei felvonulás képét. Kivittem ezért őt egy nyárvégi délutánon, hivatali óráim végeztével Sóstóra. Kiballagtunk az erdőn át, s felmentünk a kótaji határon álló Himhegyre. Északnyugaton Tokaj kék hegye mögött vörösen lebukni készült épp a nap. Északra előttünk hullámzottak a nyíri táj homokhalmai, mögöttünk a Tisza árterének szürkés erdőfoltjai és leghátul Hegyalja vulkánkúpjainak kékellő csipkesora, messze keletre a Sátorhegyig. Szabó Kálmán elbűvölve nézte a Nyír szép világát és boldogan skicceit: - Ez belemegy a képbe háttérnek! - mondta. Kiment másnap Sóstóra, a Vörös Csillag TSz-be és néhány jellegzetes alakot jegyzett be vázlatkönyvébe és lovakat, szekereket rajzolt. Sokan emlékezhetnek még erre a közel két évtized távolából is, főleg akiket lerajzolt. Néhány hét múltán - közben átmenetileg jobban is lett -, megérkezett egy gyönyörű színes kartonnal: „Szüret a Sóstóhegyi Vörös Csillag TSz-ben". Csodálatos tömörségű összegezése volt ez a kép régi tanulmányainak, lírai emlékeinek, a vidám ifjúkornak és a helyi friss benyomásoknak, az új idők valóságainak. Nem Noé lerészegedését, nem Bacchus léha tivornyáit idézte, hanem az egész évi szorgos munka eredményének élvezését, a jól megérdemelt igaz örömöket, a betakarítás és a létezés vidámságát hirdette. Sóstóhegy ismerős dombjain és a háttérként felrakott Hegyalja képén kívül a modellhű alakok sokasága, a nyírségi fogatok, lovak felvonultatása is megadta a hely hitelét. A sallangos, kendőkkel díszített lószerszámok ragyogása, a borosüvegeket csóváló férfiak és a szekereken táncikáló fehérnép tarkasága színpompás volt, anélkül, hogy keresetten cifra lett volna. A menet a háttérben levő tsz-majorból kifelé vezető úton balra tartott (talán jelképesen is!) és eleje éppen a kép közepére esett. Az első szekér különösen szép négyesfogat volt. Jobbfelé szőlőhegy oldalában szedőlányok, puttonyos legények, csősz. Balra, hátrább, a Betekintscsárda. Gábor jani Szabó Kálmán ezt a kartont feles méretben, festmény szerűen, temperával festette, hogy a laikus bírálók számára is közérthető legyen. Mérete 160 X 90 cm volt. Az építtető nagy bírálóbizottságot hívott egybe, amin a helybeli művészek is megjelentek. Támadó, leminősítő hang már nem volt. 29 Déri Múzeum évkönyve 449