A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

amennyire a nemes városnak szüksége lenne"; emiatt „egy ügyes, józan életű szorgalmatos s legjobb idejében lévő téglavető" kiengedését kéri, meghatározva a kivetendő tégla mennyiségét és minőségét. Egyetlen jelentkező akadt Diószegi István személyében, a többiek nem kívántak eltávozni. Lőcse városa 1845-ben két debreceni fazekasmestert: Major Bálintot és Oláh Jánost fogadta be, akik eredetileg tégla- és cserépvető mesterek voltak.

12 Mindezek a példák arra mutatnak, hogy a céhes iparon belül is megvolt a lehetőség a kiugrásra a minőségi munka kiemelkedő eredményei alapján. Nincs azonban példánk arra, hogy a kiemelkedett mesterek közül valaki is átütő vagyonnal rendelkezett volna. A tőkeképződésnek más útjai voltak, s a meggazdagodásnak a céhen belüli forrásai ritkán tárultak fel. A hazai ipari termelés fokozása érdekében megszervezett és a Kossuth által kezdeményezett országos ipari kiállításokon az 1840-es években részt vettek a debreceni kézműiparosok is, több esetben kitüntető díjakkal tértek haza. 1846-ban négy gubacsapó termékei emelkedtek ki, azon kívül a magánkézen lévő Vay tulajdont képező salétromgyár árui arattak nagy sikert.

13 A céhszervezet általában összefogta az iparosokat, s a kézműiparnak még a XIX. sz. első felében is lényegileg egyetlen legális termelési formája volt. A céhen kívüli termelés a kézműiparban tiltott, helyenként üldözött gazdasági ágazatot képviselt s az ilyen iparosok már nevükben hordozták a törvénytelenség megbélyegző melléknevét. A céhen kívüli mestereket vagy legényeket egyszerűen kontárnak nevezték. A kontárokról a fejlődő kapitalista korban nem lehet egyoldalú ítéletet mondani. Egyfelől valóban sértették a céhek monopol érdekeit, amikor önálló munkavállalásaikkal a céhen belüli mesterek kereseti lehetőségeit csökkentették, másfelől azonban egyes iparágaknál nem volt céhszervezet, vagy esetleg magánszemélyek olyan termelési színvonalat értek el, hogy áruik kedveltté, divatossá váltak s emiatt a megrendelők az ilyen vásárlásoknál nem a céhhez fordultak, hanem a céhen kívüli mesterhez. De felmerült az az állapot is, hogy segédek nem jutottak a céhen belül megfelelően arányos munkalehetőséghez és kedvezőbb anyagi feltételekért munkát vállaltak iparjogosítvány nélkül. Az ilyen esetekben a megrendelő figyelmen kívül hagyta a céhek érdekeit és kontárokat alkalmazott. Ez a gyakorlat összeütközésre vezetett a céhtagok és a céhen kívüli mesterek között, de legtöbbször a céhek számára nyújtott jogvédelmet a magisztrátus. Minden megrendelés átment a céhatyamester, illetőleg a céhtanács kezén. A piaci árusítástól eltekintve maga a céh vezető testülete határozta meg a munkavállalás sorrendjét, természetesen a készáruktól vagy a félkészáruk piaci értékesítésétől eltekintve. Az ács, a kőműves, az építőmester és más hasonló foglalkozások esetében szabadabb lehetőségek kapui tárultak ki, ezekben az ágazatokban tehát a céhek nem tudtak ellenőrzést gyakorolni. A kötöttségek tehát nagyok voltak s azoknak mindenki alá vetette magát, ha megrendeléshez kívánt jutni. Természetes, hogy sokan szabadulni igyekeztek a szorító kötöttségek alól, s az ellenhatásként érvényesülő feszítőerők a céhkiváltságokat szorították hát12 HBL. Hatósági levelezések 11/1836, 22/1837. és a Választott Hites Közönség iratai (VHK) 1845. július 3. 13 Vö. Sztudinka Ferenc: Magyar ipartörténet, 1908. I. 6. és köv.; lásd még: Ipar Czímtái 1847. évi kiadás 133-134. és 1846. évi 266-275. 150