A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

körül; „a legiparosodottabb mezővárosokban" 20% körül alakult ki a lakosság összlétszámához viszonyított ipari arány. Ugyanő mutatott rá arra is, hogy a XIX. sz-ban a céhek száma visszaesett ugyan, de „az iparűzők számaránya . . . elég magas volt".

5 A differenciálódás a fejlődés állandó menetének következménye és oly erőteljes volt, hogy azonos iparágakon belül a kézműipari termelésnek szinte évenként új és új típusai keletkeztek. Ez a helyzet a kézműipar területén kiváltotta a XIX. sz. egyik legnagyobb gazdasági ellentmondását azáltal, hogy a régebben adományozott céhkiváltságok kizárólag a feudális termelési viszonyok között születtek meg, s a céheken belül élő termelési-társadalmi hagyományokat rögzítették, s ugyanakkor az élet olyan árufajtákat dobott felszínre, melyeket csakis új keretek között lehetett előállítani. Ezt pedig a korábbi céhek éppúgy fékezték, mint magát az eladást. Ha egy-egy mester azonos céhen belül új termékkel lépett porondra, a céh igyekezett eltiltani a termeléstől, vagy kisajátítani a termelés módszerét és ezáltal eredményét is. Ez történt többek között a szappanosiparban, a lakatos-, malom-, kovács-, ács- és kőműves- stb. iparágakban, amelyek a XIX. sz. első negyedétől kezdve szinte elképzelhetetlenül differenciálódtak azért, hogy kielégítsék a mind magasabb színvonalú vásárlási igényeket. A kapitalizmus bontakozó magja íeszítette a céhes termelés feudális burkát: új árukkal, növekvő kívánságokkal, tökéletesedő módszerekkel lépett fel, ami egyik lendítő ereje volt a további fejlődésnek és a termelőerők fejlődéséhez föltétlenül hozzájárult. Az ipari fejlődés a század elején már nem a céhes ipar eredményességét növelte, még kevésbé jelentette a kézműiparosok társadalmi tekintélyének erősödését. Ebben az időben a céhmesterek már alig-alig vettek részt a városi Közület politikai hatalmának gyakorlásában. Nagyon romantikus szemléletre vall annak feltevése, hogy a céhtagok egyénileg és a céhek kollektíven tekintélyes tőkeerőt képviseltek a reformkorban: a hatalmat már századokkal korábban kiejtették a kezükből. Egyetlen monografikus városkutatás sem enged arra következtetni, hogy a város irányításában a céhek átütő szerepet játszottak volna. Debrecenben a városi magisztrátus tagjai között a XIX. sz. első telében árutermelő céhes iparost nem találunk, viszont annál inkább ügyvédeket, kereskedőket, akik tőkéjük egy részét ipari termelőeszközökbe fektették: többek között malmokat béreltek. Ezek sorában a Nánássy, a Komlóssy, a Raidl, a Kontsek stb. családok gazdagsága a pénzfelhasználásnak és tőkeképződésnek ilyen forrásaira is támaszkodott. A Választott Hites Közönség tagjai sorába a céhmesterek bejutottak, de ennek a testületnek csak tanácsadó szerepe volt, semmiféle hatalommal nem rendelkezett. Téves nézőpontból indul ki az is, aki feltételezi, hogy a céheken belül a céhgyűléseken érvényesülő szabad választás joga egyúttal minden céhtag számára az egyenlő jogot biztosította volna. A céhmesterek között vagyoni szempontból és a jövedelem mértéke között nagy különbségek álltak fenn, s ezeket a különbségeket a céhszervezet időszakában nem mosta el semmi; a mesterek 3 Pápai Béla: Magyarország népe a feudalizmus megerősödése és bomlása idején, 17111867. (Kiadva a Kovacsics József szerkesztette: Magyarország történeti demográfiája, Bp. 1963.) 146. Lásd még Arató Endre: A nemzetiségi kérdés története Magyarországon 1790-1848. (Bp. 1960.) II. 17. Egyes adatok Debrecenre nézve nem azonosak az eredeti összeírásokkal. 4 Hajdú-Bihar megyei Levéltár (ezentúl = HBL) népösszeírások IV. 1011/t. 1. 5 Lásd Eperjesi: Céhek i. m. 253, 262. 10* 147