A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Péter László: Móricz Pál indulása Szegeden

voltak; de a könyvtáros Tömörkény nevét, aki ellen ön igazságtalanul, jogtalanul, erőszakosan hajszát mert indítani, hálájába foglalja nemzete, és a magyar parasztélet, a parasztbajok íróját, megbecsülik országszerte, nevét bámulattal említik a külföldön is, amidőn önt méltóságos uram, rég elfeledték a legközelebbi csatlósai is." Ez a gondolat, amit cikke végén Móricz Pál megpendít, Juhász Gyula írásaiban gyakran és következetesen fölbukkan, valahányszor a hatalom és a művészet ellentétére utal. „Ki volt Csokonai idejében a debreceni kollégium rektora?" - kérdi egyik aforizmájában, s íme a válasza rá: „Nem tudom, de azt tudom, hogy kicsapta Csokonait." Mit akart ezzel mondani? Amit sokhelyt leírt még: hatalmasok, hol lesztek ti már akkor, amikor a művész, a költő, akit most megtapostok, még mindig él az utódok ajkán, emlékezetében. Nem véletlenül idéztem Juhász Gyulát. Az ifjú diákköltőnek ugyanis 1899. május 21-én a Szegedi Naplóban jelentek meg első versei. Ö maga 1921-ben így emlékezett erre: „A nyomdafestékkel huszonkét évvel ezelőtt ismerkedtem meg, tizenhat éves koromban. A Szegedi Naplóban jött két versem pünkösd napján, az ünnepi melléklet legelején. Ifjabb Móricz Pál volt az irodalmi keresztapám, aki vagy húsz sorban, fölfedezett, és kedves bicebóca virágoknak nevezte a verseimet. Máig sem tudom, milyen virág lehet az a bicebóca, de annyi szent, hogy Szegeden nem elég a költőt egyszer fölfedezni." Egy másik visszaemlékezésében, 1928-ban, ismét leírja: ,,Az első elismerő kritikát ifjú Móricz Pál írta rólam ..." Móricz Pál fölfedező sorait nem idézem, mindenki elolvashatja Juhász Gyula összes versei kritikai kiadásának első kötetében. Nincs időm arra sem, hogy - mint illenék - részletesebben bemutassam a századforduló országos és szegedi eseményeit, szenzációit, amelyek mintegy alapjául, hátteréül szolgáltak Móricz Pál újságírói tevékenységének Szegeden. Most már csak annyi időm van, hogy mérlegre tegyem: mit kapott Szeged Móricz Páltól, s mit kapott Móricz Pál Szegedtől? Szegednek nagyszerű krónikása volt a századfordulón Móricz Pál. Megörökítette jellegzetes alakjait, az olyanokat, mint Csonka Bukosza Tanács Ignác, a hírneves kecskedudás, akiről Juhász Gyula írt költeményt; Beck Pistát, a magyar ruhában járó városi osztályjegyzőt, akit halálakor Móra Ferenc búcsúztatott el; Tóth-Molnár Ferencet, az idegenben nyomaveszett, tehetséges, de itthon nem boldoguló tragikus festőművészt; Felmayer Jánost, Mikszáth barátját és sok írásának modelljét; Koczor Jánost, a szigorú rendőrbírót, Tömörkény megannyi novellájának hol névvel is említett, hol névtelen szereplőjét; Pálfy Antal tanyai kapitányt, Herman Ottó vendégszerető barátját; Rózsa Sándort, a betyárok csillagát és cimboráit; Pálfy Ferencet, az öreg podesztát; Szekula Józsefet, a derék alkapitányt; Főkövi Lajost, a korán elhunyt, érdemes zenetörténészt; Szél Sándort, a híres-nevezetes tanyai népköltőt; Sánta Batát, a kiérdemesült városi baktert, s folytathatnám névsorukat napestig. De Móricz Pál Szeged szellemi életének, művelődésügyének is harcosa volt. Cikksorozatban ismertette, méltatta 1899 márciusában az első szegedi képzőművészeti kiállítást, és szót emelt a városi képtár létesítéséért. Szorgalmazta az ugyanakkor, 1899 júniusában megnyílt múzeum néprajzi osztályának létesítését, sőt a vonakodó múzeumigazgatót, a várostörténetíró Reizner Jánost ezért keményen meg is támadta. Könyvismertetéseiben méltatta Tömörkény István, Cserzy Mihály, Csényí Gyula szépirodalmi műveit, a tudós főrabbi, Lőw Immánuel beszédeinek gyűjteményét, bírálta a színházi életet, a színügyi bizottságot, cikk569