A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A gyakorlott vásározók igyekeztek elkerülni az ilyeneket, de néha gyanútlan fiatalok minden pénzüket itt hagyták, egész életükre szóló örök tanulságul. A vett jószágot szegény ember maga hajtotta haza. A nagyobb gazdák és a kereskedők hajcsárt fogadtak. A hajcsárkodás külön foglalkozás volt. Ezek rendszerint mozgalmasabb élet után vágyódó, volt pásztor emberekből kerültek ki. (Kismarjában idős Ficz Lajos volt az utolsó hajcsár, aki 1953-ban, 70 éves korában felakasztotta magát.) A hajcsárok hetenként látogatták a vásárokat. Figyelték az üzletkötéseket s rögtön ajánlkoztak: „nem kell-e hazahajtani?". Néha már odafelé menet az útszéli csárdában megegyeztek 2-3 gazdával a veendő jószágok hazahajtásában. A hajcsár 8-10 darab jószág hajtását vállalta egyszerre, ha fiát is magával vitte, ennél még többet is. A jószágokat kötelüknél fogva összefűzték egymás mellé, hosszú sorba. A legszélsőnek a kötelét fogta, a lemaradókat botjával biztatta, az előre sietőnek az orrára ütött. Nem volt könnyű mesterség, különösen a csordákról, gulyákról vásárra került szilaj jószágokkal bánni, de ezek a gyakorlott, volt pásztorok úgy ismerték már az állatot, hogy mindig el tudtak bánni velük. Amikor a városból kiértek, legtöbbször elengedték a jószág kötelét s az összekötözött kis csapatot maguk előtt hajtották. A jószágra nagyon ügyeltek, mert hírnevük, becsületük függött tőle, hogy a jószág hiánytalanul és épen haza a érjen. A hajcsárok viselete egyszerű, kopottas pásztori ruha, szűr, bőrtarisznya, lehajtott szélű pásztorkalap volt. Elengedhetetlen felszerelési tárgyuk volt a bot. Vállukra vetve erre tették a szűrt, ha nedves volt az útszéli fű, egy-egy pipagyújtásnyi időre erre ültek le, jó idő esetén játszottak vele: ujjaik közt pörgették, a levegőbe feldobták és elkapták, csapkodták vele az útszéli füvet. Ha pedig hajtottak, nélkülözhetetlen terelőeszköz lett. Sokszor heteken át mindig úton voltak, mert más falusiaknak is vállaltak hajtást. Ilyenkor a vásárhelytől legtávolabbi faluból szedték össze legelőbb, majd haladva faluról falura néhány darabbal mindig szaporodott a kis csapat. Visszafelé jövet ugyanígy apadt a kis csoport s mire az utolsó darabbal is elszámoltak, szinte kezdhették elölről az egészet. A hajcsárok a hajtásért darabonként bizonyos pénzösszeget kaptak, de a gazdák meg is vendégelték őket, az utolsó helyen éjjeli szállást is kaptak. Egyes kupecek, hentesek néha maguk tartottak konvenciós hajcsárt, de ezek gazdájuk engedélyével parasztoknak is vállaltak hajtást. Jelenlegi tudásunk szerint a faluban élt egyszerű hajcsárok távolabbi vidékekre, külföldre nem vállaltak hajtást. Az ide érkező nagykereskedők rendszerint maguk hoztak hajcsárt magukkal. A kismarjaiak intenzív jószágtartásának ismertetett formája az első világháború után - amikor a legfontosabb vásárhelyet jelentő Nagyváradot Romániához csatolták s a nyugati kereskedelmi kapcsolataink is megszakadtak lényegesen átalakult. A hagyományos formák csökevényeiben még kb. 25 évig tovább éltek. A vásározás központja Berettyóújfaluban, az új megyeszékhelyen kezdett kialakulni. Nagyobb jelentőségre emelkedett a debreceni vásár, de ezek már nem voltak képesek pótolni a keleti erdélyi és szatmári kapcsolatokat. A XVIII-XIX. századi jelentős szarvasmarhatartásnak csak az emléke és illúziója maradt meg. 422