A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Ugyanígy 1817-ben Debrecenbe 35, Margittára 2 darabot hajtottak. Az arány a többi évben is hasonló. Várad, mint ismeretes, az Alföld és Erdély találkozóhelye volt. Itt cseréltek gazdát az erdélyi hegyi legelőkön vagy a délbihari síkságokon nevelkedő jószágok az alföldi kis falvak feljavított, minőségi állataival. A váradi vásárokat gyakran látogatták nagy jószághajtó, exportáló kereskedők is, ezért az itteni vásárok messze földön híresek voltak. Az évi négy váradi vásár forgalma részben az ismertetett jószágtartási forma hatását mutatja, így 1911-ben a következő számú szarvasmarha érkezett a váradi vásárra:

1

'" Év március június szeptember december 1911 3733 5938 4636 2632 1912 3095 4900 4263 2240 A vásárokon ismeretségek, kapcsolatok szövődtek. E kapcsolatok útján indultak el aztán a tinónak való borjút kereső kismarjaiak s ma is emlegetik Belényes, Tenke, Szalonta vásárait (mindhárom helység ma Románia területén, egykori Dél-Biharban van). Ahogy Várad jelentette a Körösök, Erdély felé a kapcsolatot, úgy Debrecen az Alföld, elsősorban a Hortobágy szilaj jószágait ismertette meg a kismarjaiakkal. De nagyon jól ismerték felső Szabolcs, Szatmár megyék kitűnő jószágairól ismert községeit. E vidékkel főként a margittai vásárok teremtettek kapcsolatot. A vásárra járás - mint a tinózás, sőrézés általában - a gazda, a család legtekintélyesebb férfitagja kötelessége volt. Míg odahaza a családtagok dolgoztak, ő - a legszorgosabb dologidőt és a betanítás időszakát kivéve - csaknem minden héten ellátogatott valamelyik heti vagy országos vásárra. A környékbeli országos vásárokról sohase maradhatott el. Nem is mindig az üzletkötés céljából vállalta az utazgatás fáradalmait, hanem a puszta tájékozódás vágya hajtotta. Néha itteni ismerettség útján hívott meg tekintélyes kereskedőket, akik aztán néha a helyszínen egész csordányi jószágot felvásároltak. A kismarjaiak híresek voltak arról, hogy „többet voltak a vásárokon, mint odahaza". Ezt megtehették, mert kevés földjük volt, amit az otthonmaradtak meg tudtak művelni, maguk pedig az 1606-os Bocskai-féle privilégiumuk folytán a vásárokon vámmentességet élveztek (e hagyomány egészen az első világháborúig megvolt). A vásárra menő kismarjai polgár felvette fekete szűrjét vagy gubáját, „szőrtarisznyát" akasztott a nyakába, botot vett kezébe s gyalogszerrel tette meg az utat (Nagyvárad 28 km, Debrecen 38 km, de a távolabbi 60-80 kmre levő vásárokra is gyalog indult el.) A XIX. század közepétől szaporodó lóállomány lehetővé tette, hogy a tehetősebbek lovas szekérrel - melyet rendszerint magas, a debrecenihez hasonló ekhóval fedtek - látogassák a vásárokat. A jószágokat minden esetben lábon hajtották, természetesen, szépen megtisztítva, íelcímerezve, csengővel a nyakukban (kötelébe színes bojtokat kötöttek, ezt nevezték felcímerezésnék). A jószághajtást azonban a gazda gyakran családtagjaira bízta, néha hajcsárt fogadott azért, hogy közben maga szabadabban mozoghasson, szét tudjon nézni, tájékozódni tudjon a vásárra érkezők körében. Már útközben igyekezett tájékozódni a felhajtás nagyságáról, az érdeklődésről. Jó hírszerzőközpontok voltak az útszéli csárdák, melyeket a fáradt utasok már csak emiatt se kerültek volna el. Kismarjától Váradig öt ilyen csárdát találhatott az utazó: Samarja, Évasára, Komócsó, Régen, Bihar (45. kép). Gyakran még be se ért a jószág a vásárra, már megkötötték az üzletet. 147 Stat. Havi Közi. XV-XVI. 1911-1912. 420