A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

sa. Az ökörpatkót itt csak azok az ökrök viselték, melyek az erdélyi hegyekből származtak, míg el nem veszítették azt.

143 A tinózáshoz szervesen kapcsolódik az értéknövelő haszonszerzés harmadik formája, a sőrézés. A júniusi vásáron, ahol a gazda betanított ökreit eladta, a kapott pénzen néha nem betanítatlan fiatal tinókat vett, hanem nagy, csontos, öreg ökröket. Ezek ára valamivel olcsóbb volt, mert az igából lassan már kiöregedtek, tehát az eladott fiatal ökrök árából sikerült „kivágni" egy részt. A megvásárolt sovány ökröket odahaza a gőbőn tartották. Néhanapján be is fogták őket búzahordásra, trágyahordásra, ilyenkor meg kézen tartották jól őket. Ősszel a kizöldült tarlón, sarjún, a kukorica közteseként megtermett tökön, répán, csalamádén szépen kikerekedtek. Ősszel még több ilyen hulladék akadt a ház körül. Különösen a zsengés tengeri volt jó hizlaló takarmány. Az őszi munkák elvégzésére aztán lényegében a télire összegyűjtött takarmány nélkül - úgy feljavultak az ökrök, hogy alig néhány hetes abrakolásra volt szükség ahhoz, hogy decemberben, január elején mint hízott ökrökért a vételárnak csaknem dupláját megkapják érte.

144 A hizlalásra tartott ökröket éppen úgy, mint a tinókat évente néha többször is megfordították. A júniusi vásáron vett ökröket néha már a Mihály-napi (szeptember 29.) vásárra elhajtották. Az ekkor megvett ökrök is feljavultak decemberre, januárra. Természetesen, a sőrézés is nagy szakértelmet igényelt. Különösen a megfelelő, hizlalásra alkalmas sovány ökrök kiválasztása kívánt jó szemet és gyakorlati tapasztalatot. De nagyon jól kellett megválasztani a megfelelő legelőt, a hizlaló takarmányokat, hogy az ökrök előbb kibendősödjenek, majd kihúsosodjanak, végül meghízzanak. A tinózás és a sőrézés tehát összefüggött egymással, hiszen mindkettő lényegében a helyi gazdálkodási rendszer, legelő és legeltetési rend sajátos lehetőségeire épült, másrészt feltételezte a vásározásnak egy olyan fejlett formáját, melyet csak a földesúri függéstől szabad paraszti, kisnemesi települések élvezhettek. Ez a magyarázata annak, hogy ez a rendszer a maga teljes tisztaságában a szomszéd községekben nem fejlődhetett ki. Feltételezésünk szerint más tájakon, ahol hasonló körülmények alakulhattak, e rendszer nem volt ismeretlen, sőt talán még több érdekes variánsa működhetett.

145 A kismarjaiak tinózását és sőrézését az segítette, hogy a legeltetés és istállózás rendszerének okos összekapcsolásával edzett, mégis kitűnő minőségű jószágokat tudtak vásárra hajtani. A kismarjai fiatal ökrök iránt éppen úgy, mint a bikák és hízott ökrök iránt, elég nagy volt az érdeklődés. Szatmári, szabolcsi kis faluk, mint Panyola, Ököritó, Kállósemjén, Nagykálló inkább érdeklődtek a kismarjai, mint a hortobágyi ökrök, bikák iránt, mert a szilaj hor143 Vö.: Nagyváthy, 1791. I. 110.; A M. G. is megállapítja, hogy az ökör patkolása, „kivévén némelly határszéleinket" nincs elterjedve. M. G. 1841. okt. 14. 510. hasáb. 144 A hizlalásnak ezt a formáját s ennek előnyeit ismerteti Galgóczi, érdekes variációban: „A gazdának kétrendbeli ökre van. Ezeket maguk nevelik vagy soványan veszik és fölváltva délelőtt-délután dolgoztatnak velük. Az így megnövekedett étvágy, a jó takarmányozás és az elégséges pihenés húsosra hizlalja az ilyen állatokat, amelyek kevesebb faggyújokkal jobban megfelelnek az új nyugati igényeknek." Galgóczi, 1855. 334. 145 Nagyváthy, 1791. I. 114-115.; Pethe, 1814. III. 16., 32.; Etédi Gedő, 1843., 1522. has.; Magy. Népr.

2 II. 132.; Fél, 1941. 61.,- Morvay, 1940. 126.; Gidai, 1941. 147.; Gidai, 1943. 255-256. 27 Déri Múzeum évkönyve 417