A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

sohasem bántotta jószágát.

136 Egyes türelmetlen emberek azonban néha kegyetlenül megverték az engedetlen tanuló tinókat. A fenti módszerrel a tinó néhány hét alatt betanult.

137 Mind a régebbi, mind az újabb időben kevés embernek volt arra módja, hogy négy tanult ökörrel tanítson. Nagy segítség volt az is, ha két tanult ökör állott rendelkezésre. Ebben az esetben a tinók közvetlenül a szekérrúd mellé kerültek s a tanult ökröket fogták előre. Ilyen esetben előfordult, hogy hosszú madzagból gyeplűt kötöttek a tinók fejére, melynek szárát a szekéren ülő gazda fogta, s úgy kormányozták vele a fogatot, mint a gyeplővel a lovat. Még hatásosabb volt az a megoldás, ha a madzaggyeplü két végét a tinók külső szarvára kötötték.

138 Legnehezebb dolga annak volt, akinek nem volt kész jármos ökre, hanem egyedül kellett a tinókat betanítania. Ebben az esetben a szekéren nem ült senki, hanem egyik ember elül vezette a tinókat, másik oldalról, az embertülső felől. Ennél volt a rövid nyelú, egyszerű csepűből font terelőostor. Aki elől ment, néha kis vessződarabot tartott a kezében, ezzel fékezte a mohó tinókat. A tehenek betanítása hasonló módon folyt, de még nehezebb feladat volt, mert a tehén idegesebb, mint a tinó,- ha megbokrosodott, saját magát és a szekeret is összetörte. Tanítás közben nagy gondot kellett fordítani, hogy megtanulják a tinók az egyenletes húzást, a pontos, határozott indítást, hogy engedelmeskedjenek a terelőszavaknak. Ha egyik szilajabb volt, mint a másik, ez előresietett s a járom - mint kétkarú emelő - nagyobb terhet adott a hátra maradónak. Ezért kötötték a szilajabb tinó fejét rövidebbre. Ha egyik ökör erősebb volt, mint a másik - ez különösen akkor volt szembetűnő, ha tanult ökör mellé fogtak tanulatlan tinót -, akkor az erősebbik oldalán a jármot kikötötték a rúdhoz. Ezáltal nem fordulhatott elő, hogy az erősebb ökör rászegte a jármot a tanulatlan tinóra. A kifelé húzó tinóknál a járomszegre bolhát húztak.

139 Ezt a szeges hüvelyt kovácsok készítették pléhlemezből. Az összefele húzó jószág bélfájára sündisznóbőrt szegeztek. (A befelé húzás ritkábban fordul elő, mert a magyar ökrök nagy szarva akadályozta őket ebben (43. kép). Ha a tanuló tinó nyakát a járom feltörte, faggyúval kenegették.

ш De a jármozást közben nem hagyták abba, mert ezen a törésen előbb-utóbb át kellett esni a jószágnak, míg a nyakán kellőképpen megvastagodott a bőr. A járomba tanítás a tinókat nagyon megviselte. Izmaik megfájdultak, izgatottak, nyugtalanok lettek, nem is nagyon ettek. Tinóval ritkán, tehénnel gyakran előfordult, hogy munka közben lefeküdt. Ez a végső kimerülés jele volt, ilyenkor egy ideig - néha több óráig - sem veréssel, sem szép szóval nem lehetett őket felállásra kényszeríteni. Ez az emberek előtt nagy szégyen számba ment, azt 136 Erre oktat a M. G. 1841. 511. hasáb, és az 1842. 166. hasáb cikkírója is. 137 A járomba törést szépen leírja: Kultsár, 1820. II. félév, 27. szám. 138 Ezt a módot Pethe Ferenc is ismerte: ,,A szarv tsak ollyan az ökrön, a' munkára nézve, mint a' német-nadrágon a' sinór; némely tájékokon van haszna, mert a' kötelet a' hegyire hurkolják, 's az által a' járásban igazgattják; vagy legalább az egyenlő járásra kénszeritik. Pethe, 1814. III. 13. 139 Ugyanígy nevezik Dél-Biharban. EA. 2242. 22. lap. Molnár Balázs gyűjtése. 140 Gazdasági szakírók a múlt század elejétől kezdve többször ajánlják, hogy az ökör nyakára, a járom fölé „szalma, fakéreg, vagy gyékény nyakravalót", ún. ,,ökörkalapot" kell készíteni, mely megakadályozza, hogy az eső a járom alá follyon, és így ez nem töri fel a jószág nyakát. Pethe, 1814. III. 18. 415