A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Előbb azonban a kévéket megoldották, megrázták, hogy az esetleges egérfészek kihulljon belőle, mert azt tartották, ha az egérfészket a jószág megeszi, attól elmegy a teje. Fontos megjegyezni, hogy a téli takarmányozás, a teleltetés minősége összefüggésben van a jószág korával, haszonvételével. A tinók, ökrök, meddő tehenek, az ún. heverő marhák a legszegényebb koszton, kóron, szalmán kitelelnek.

106 A haszonállatok (fejős tehenek, borjúk, bikák) némi minőségi takarmányt is kaptak. Míg a jószág a kórót eszi a gané leszedése következett. A vasvillával a száraz almot előre tolták, a szennyeződöttet a ráhullott ürülékkel együtt leszedték az ól piaccáva. Ezután - az ekkorra már a lovak alól is összegyűjtött ganévál együtt - a család erre a célra kijelölt férfitagjai egykerekű targoncával vagy a kerék nélküli ún. rakoncával kivitték a ganédombva. Itt gondosan felrakták, felszarvazták. Ekkorra az első adag kórót a jószág végigrágja s most még egy-egy kévét tesznek a jászolba, majd a vakarás, kefélés következik (a lovat pucolják, a marhát vakarják). A vakarót jobb, a kefét bal kézbe fogják. A vakaróval a szőrt fellazítják, a kefével lesimítják. E két mozdulatsort addig ismétlik, míg a jószág szőre fényes nem lesz. Tavasz felé, amikor a téli szőrt leveti az állat, a kefében, vakaróban összegyúlt a szőr. Ezt - ahol gyerek volt a háznál összegyűjtötték s belőle - forró vízben - szőrlabdát gyúrtak. A vakarás befejezésére a jószág a kórót megette. Ekkor valamiféle szálas takarmányt kapott a jószág s ehhez a hízó marhák és a fejős tehenek egy kis frissítő takarmányt, zsengés tengerit, összeaprított répaszeletet kaptak. Ezt korábban pelyvával, a XIX. sz. végétől egyes helyeken szecskával keverték össze. így abraktakarmány-jelleget öltött, annál is inkább, mert ezt néha néhány marék búzakorpával, árpa- vagy kukoricadarával is ízesítették, néha meg is sózták. (A szénát, legtöbbször az abrakot is a jászol fenekére öntötték, újabb időben az abrakot téglalap vagy négyszög alakú kis skatulyában" adják a jószágnak.) A szálastakarmány-adagok mérésére semmiféle mérőszerkezetet nem használtak, a hagyományban kialakult szemmérték alapján adagolták azt, a jószágok nagysága és érdemei szerint. A szóhasználatban „ponyva" szénát, .,kosár" szénát, ,,marik" szénát különböztetnek meg. A szemes vagy őrölt abraktakarmányt (korpa, dara) a konyhából kikopott ócska edényekkel mérték, ennek szerepe nem a tényleges mennyiség, hanem az adagok egyenlő arányának megállapítása volt. Ezalatt végezték el a fejést, a borjú szoptatását, az ól környékének felseprését, a felszerelési tárgyak helyre rakását. Végül kb. 8 óra körül az itatás következett. Itatáskor a vályút vízzel telemerték s a jószágokat kettesével, hármasával kiengedték a vályúra. Míg a jószág iszik, a család egyes tagjai vigyáznak rá - kis, madzagból készült ostorral a kezükben - egyikőjük pedig elrendezi a jószág alatt az aljat, а jászol alól kiszedett friss szalmával kiegészítve azt. Itatás után a jószágokat visszakötötték a helyükre. A jószágok megkötésére, a fiatalabbaknál peckes kötelet, az idősebbeknél, ökröknél láncot, a borjúknál csepűmadzagból font kantárt alkalmaztak. A kötelet, láncokat vásárokon vették, ezek tehát ipari készítmények voltak. A jászolkarikához pedig a köteleket kungörccsel kötötték. A délutáni etetés kb. 14 órakor kezdődött s hasonlóan folyt a reggelihez. Különbséget az jelenti, hogy délután a vakarás elmaradt. Helyette az éjsza106 Nagyváihy is ezt az előnyét említi az ökörnek a lóval szemben. Nagyuáthy, 1971. 110. 398