A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

nek egymással szemben. Tisztelik, megbecsülik egymást, de szorosabb kapcsolat igen ritkán akad közöttük. A pásztor évi munkája a heveréssel ért véget. A jószágok bevetése, a szorulás szintén elsősorban az időjárástól függött. Régebben, az öregek emlékezete szerint „megvárták, míg a jószág a hátán hozta haza a havat". Erre pedig általában november közepe táján kerülhetett sor. Szoruláskor a hazajáró csordákat egyszerűen nem hajtották ki a legelőre. Nagyobb gondot jelentett a kint háló csordák heverése. Ez úgy történt, hogy - a tanács határozata alapján - a csordákat behajtották, beverték a faluban számukra kijelölt térre vagy zugba, legtöbbször a községi major előtti zárt területre vagy a városháza udvarára. A beverés időpontjáról a lakosságot dobszó útján értesítették s ennek alapján ki-ki értement jószágáért, amelyet a pásztor segítségével kiszakítottak a falkából. A kiszakított jószágokat - a családtagok közös munkájával - hazahajtották az udvarra, majd bekötötték az istállóba. Maga a kiszakítás nem ment könnyen. A jószág megszokta a falkát s nem szívesen hagyta el. A hideg s a beveréssel járó izgalom azonban annyira kifárasztotta, hogy legtöbbször már a kiszakítás helyén fel tudták tenni a kötelet a fejükre s úgy vezették haza. Ha szabadon hajtották haza, az udvaron belül már otthon érezte magát a jószág s magától megtalálta a régi helyét az istállóban. A kiszakításhoz pányvakötelet itt sohasem használtak. A pásztorok egyedül karikás ostorjukat vették igénybe e nehéz munkához. A nyár folyamán meglehetősen elvadult jószágok 1-2 nap alatt megszokták korábbi életüket s jámbor, kezes jószágokká, alakultak vissza. V. A jószágok a portán A csordák beszorulása után a pásztorok feladata megszűnt s a jószágok gondozását teljes egészében a gazda és családja vette át. A jószág állandó lakóhelye ősztől tavaszig az istálló, helyesebben az ól, melyet a jószágfajoknak megfelelően marhaól-пак, tehénól-пак, ököról-пак, hornyúól-пак, de ugyanígy lúól-пак, disznóól-пак, tyúkól-пак neveztek. Néprajzi módszerekkel nem sikerült feltárni annak a bizonyára csökevényes szokásnak a hagyományát, mely szerint egyesek marháikat nem hajtották be udvarukra, hanem az utcán hagyták őket éjszakára.

98 Mint korábban láttuk, a marhaól az udvar első övezetében, a lakóházzal egy vonalban, sorrendben a disznóól után következett. Az ólak formája, beosztása nagyjából egységes stílusjegyeket mutat, sokban emlékeztet a lakóházak beosztására. Az eltérések főként nagyságbeliek; a szegényebbek egyszerűbb, kisebb, a gazdák - jószágállományuknak megfelelően - nagyobb, rangosabb ólakat építettek. Falunkban a következő istállótípusokat figyelhettük meg. 1. Szegény ember egyjászlas istállója. 3 db nagyjószág és 1-2 borjú befogadására alkalmas, kb. az 1850-es években épült. Hasonlít a kétosztatú lakóházakra. A bejárattal szemben van a 98 Stat. Opp. 1757. 60., 61. lap: „Senki az marháját udvaráról a Város utzájára kine bocsássa azon okból, mert az marháknak utzákon való hálások miatt Templom környékének, hasonlóképpen az utzáknak meg-undokittatása és más javaiban való kártétel következett". 25 Déri Múzeum évkönyve 385