A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

17. kép. Magyar tehén fiával A szarvasmarha jó vagy rossz tulajdonsága növelte vagy csökkentette a jószág értékét. A tulajdonságjegyeket különösen vétel vagy eladás alkalmával szedte számba a gazda. „Első kellék a test", mondotta egyik adatközlőm, vagyis először a küllemi jegyeket vizsgálták meg, szedték számba. Már szóltunk a szőrszín és a szarvállás értékmeghatározó szerepéről. Ennél is fontosabbnak tartották azonban a test arányos felépítését. Általában az erős, fejlett csontozatú jószágot szerették, különösen az ökröknél. Mivel a tejelés másodlagos tényező volt, elsősorban tehát a nagyobb testű, markáns külsejű, vastagnyakú, nagy lebernyegú „pillempánttyal" (újabban ezt nyakkendőnek nevezik) rendelkező, egyenes hátgerincű, széles csípőjű, erős lábú jószágokat kedvelték. E jó tulajdonságokat már a kisbornyúnál felismerték s később is nagy súlyt helyeztek ezek kifejlődésére. Igen lényegesnek tartották a test arányosságát. A vékony csípőjű, magasra nőtt, sovány ökröt gindár-пак nevezték, az alacsony, szélesről azt mondták széle-hoszsza egy. Nevetség, gúny tárgya volt a testi hibás jószág. A íélcsípejű (vagyis ha egyik csípőcsontja alacsonyabb volt, mint a másik), a nyereghátú (hajlott hátú) gitár nyakú (vékony nyakú), csámpás (a lábait összefonva vonszoló), sánta, cseberbe lépő (amely lépésnél a lábát mindig magasra felkapta) éppen úgy megvetés és gúny tárgyát képezték, mint a szőrszínben vagy szarvállásban mubika mellett mindössze 170 egyéb, nem magyar bikát talált, ezeket is főként uradalmakban. Gallacz, 1896. II. sz. mell.; Egan Ede ebben az időben Bihar megyét még azok közé a megyék közé sorolja, ahol tisztán magyar marhát tartanak. Egan, 1885. 32-34. 359