A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Az összeírások csak az adózásra kötelezett földeket vették figyelembe. A szabadalmazott községet, mint testületet az összeírok figyelmen kívül hagyták, mivel - a Váradi Káptalannal és a Szepesi Kamarával folytatott hosszas pereskedés után az egykori hajdúszabadság sajátos értelmezése folytán - 1738-tól III. Károly a várost nemesi joggal ruházta fel,

16 ennek következtében a község, mint testület (in corpore) nemesi földdel rendelkezett, amelyért nem adózott, tehát ez a terület - bár hasznát a lakosok húzták - az összeírásokban nem szerepel. Ez a terület kb. 1200 holdat kitevő legelővel s 100-200 hold szántófölddel gyarapította a fenti táblázatban feltüntetett összes földterületet. Az 1895-ös statisztika már a környező nagybirtokok területét is a községhez kapcsolva tünteti fel. Ezt leszámítva a helybeli parasztok kezén levő szántóföldet kb. 1200, a rétet kb. 450 holdra becsülhetjük. Ezt figyelembe véve tehát megállapíthatjuk, hogy a lakosság a határ egész területét csak fokozatosan vette használatba. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a határ nagyobb részét egészen a XIX. sz. végéig a Körös-Berettyó-szabályozás befejezéséig a Berettyó erei, mocsarai fedték, illetve tagolták kisebb-nagyobb szigetekre, „zugokra", melyek minden valószínűség szerint nem kerültek be az összeírok lajstromába. Az egy gazdaságra jutó földterület a XVIII-XIX. század folyamán különben olyan kicsi, amely az ország átlagos jobbágyteleknagyságát figyelembe véve, egy nyolcad teleknek is alig felelne meg. Az tehát, hogy a lakosság ennek ellenére viszonylagosan jó életkörülményeket tudott elérni, a telki állományon kívüli közös legelőkön túl annak köszönhető, hogy jól ki tudta használni a táj sajátosságait s speciális minőségi állattartásra alapozott életformát alakított ki. Az állattenyésztést közvetlenül segítette a rétek viszonylagos nagysága. Ha csak az összeírásokban szereplő, tehát az adózó birtokhoz kapcsolódó réteket vesszük figyelembe, az arány akkor is tanulságos. A rét a szántóföldnek 1715-ben 24, 1720-ban: 35, 1728-ban: 59, 1740-ben: 41, 1800-ban: 45, 1803ban 49, 1808-ban 51, 1828-ban 87, 1850-ben 76, 1895-ben 37%-a. Ebben a számban nincs benne a korábban említett 1200 hold legelő, de nincsenek benne azok a XVIII. sz.-ban kataszterbe fel nem vett mocsaras területek, melyeket csak a helyet jól ismerő parasztok tudtak jószágaikkal, az év bizonyos időszakában hasznosítani.

1

' A legelőszükséglet azonban mérhetetlen. A lakosok a határ „felette szűk" voltáról panaszkodnak. Ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük a gazdaságokban tenyésztett állatok számát

18 (2. sz. táblázat). Az összeírások adatait természetszerűleg itt sem lehet abszolút számoknak tekinteni. Az 1828-as adat különösen valószínűtlenül alacsony. Talán nagyarányú letagadásról van szó. Ezt a feltevést indokolja az a tény is, hogy ebben az évben szüntették meg a városnak, mint testületnek a nemesi kiváltságát, s ennek következtében a „város" mindent megtett, hogy a növekvő terhek alól 16 Varga, i960. 80. 17 Az egykori Bihar m.-ben 1895-ben a rét mindössze 21%-a a szántóföldterületnek. Gallacz, 1896. I. I/b mell. Kismarjában tehát nem következett be a rétek és legelők olyan nagymérvű csökkenése, mint amit az országos átlag mutat. Gaál, 1966. 349-355. 18 A 15. jelzet alatt felsorolt összeírásokon túl: 1741; 1743; 1751; 1752; 1759; 1760; 1761; 1763; 1766; 1767; 1768; 1770; 1804; 1807. Az 1911-es állatlétszámhoz: Magy. Stat. Közi. 41. Bp., 1913; Gallacz, 1896. I. II. sz. mell. 336