A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon
totta, illetőleg míg a nagy hó, a kemény tél be nem állt. Amikor már nem tudták az erdőben eltartani az állatokat, „a kemény Télnek miatta a makkrul haza takarodnak, vagy annak el fogytával kíntelenítettni fognak Akolyba szorulni" (1838). Az akolban szeszgyári moslékkal, árpával, ocsúval, rostaaljával, burgonyával, kukoricával, gabonafélékkel és „hulladék"-kai takarmányozták őket. Korpát csak a beteg sertések kaptak. Hizlaltak pálinkafőzők és malmok mellett is, a legfontosabb, a leguralkodóbb jellegű forma azonban a makkoltatás. Baskón, 1824-ben a juhokat is makkoltatták. 198 A Zempléni-hegység egyes községeiben általában az első világháború évtizedéig volt szokásban a sertések makkoltatása. Takarmányszűk, illetőleg jó makktermő években azonban később is megesett a makkon történő sertéshizlalás. Regécen és Mogyoróskán pl. még az 1930-as években is hajtottak fel szeptemberben vagy októberben makkra. Árkán, Baskón, Boldogkőváralján, Haromhután, Telkibányán és Kovácsvágáson már 40-50 esztendeje hagytak fel a makkoltatással. A makkoltatott sertések szállása a községektől távolabb, az erdőben bő takarmányt nyújtó hatalmas fák alatt volt, rendszerint patakok, források közelében. Itt a makkoskondás részére földkunyhót (10. kép) készítettek, az állatok vagy vessző karámban (8-9. kép), vagy minden körülkerítés nélkül, szabadvackon töltötték az éjjeleket. A sertésnyáj karácsonyig, újévig, de ha bő termés volt és nem esett nagy hó, akkor tovább is kinn maradtak az erdőben. A gazdák általában hetenként egy alkalommal felkeresték a makkoló nyájat és sót vittek ki állataiknak. A három-négy hónapi makkoltatás alatt a sertések meghíztak, a 90-100 kilós süldők, a másfél mázsa súlyt is elérték. A makkféleségek közül a bükkmakkot tartják alkalmasabbnak. Az erdei hizlalás befejeztével a meghízott sertéseket levágták, bár megesett, hogy kukoricával próbálták tovább is hizlalni. A makkon hizlalt sertés húsáról és szalonnájáról azt tartják, hogy az sokkal zsírosabb és jobb ízű. A Zempléni-hegységben a makkoltatással bizonyos migrációs jelenségek is együtt járnak. Elsősorban a szomszédos Hernád menti községekből (Korlát, Vizsoly, Vilmány, Hernádcéce, Garadna) hajtottak nyájakat a hegység belsejébe, 1 "" de távolabbról, az Alföldről, elsősorban a Bodrogközből, a Rétközből és Szabolcs megyéből (7. kép) is hajtottak fel ősszel sertésnyájakat a Zemlén-hegység területére.™ A Zempléni-hegységtől északra, majd tovább kelet felé haladva is megtaláljuk a sertésmakkoltatás nyomait. Sáros megyében a természetes növénytakaró csak részben biztosította a megye lakóinak szükségletét. Tóth Sándor a megyei monográfiában erről így nyilatkozik: „A makkon hízott sertések száma alig egyharmadát bírta kielégíteni a helyi szükségletnek. A szomszédos megyék: Zemplén, Ung, Szatmár, Szabolcs és Bihar pótolták a hiányt. Ma is jobbára így áll a dolog." 201 Ung megyében már korábbi adatok is bizonyítják a sertésmakkoltatás jelentőségét. Ung és Ugocsa m. vizes területein elterülő tölgyeseket már a 1415. századi oklevelek is megemlítik. 202 Ung megyének közel felét gyönyörű tölgyesek és bükkösök borították még a múlt század első felében. 20 ' 1668-ban az 198 Oláh József: A sárospataki és regéci uradalmak állattenyésztése a XIX. század első felében. Agrártörténeti Szle. IV (1962) 240, 249-250. 199 L. részletesebben: Szabadfalvi József: i. m. (Makkoltatás . . .) 70 kk. 200 Kiss Lajos: i. m. (Régi Rétköz.) 179, 383, 392. 201 Tóth Sándor: Sáros vármegye monográfiája. (Bp., 1909) I. 58. 202 Belényesy Márta: i. m. (Az állattartás . . .) 53. 203 Fényes Elek: i. m. (Magyar országnak . . .) III. 351. 312
