A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

„olyan nagy mennyiségben volt a hal, hogy sokszor a sertéssel etették meg". Bszterecen, ha nem tudták eladni a halat, a disznóval etették meg; Kéken sertésnek sült halat is adtak.

59 A hallal történő sertéshizlalás ismeretes volt a Bereg megyei Lónyán is.

60 Szirmay Antal Szatmár megyéről 1809-ben megjelent monográfiájában azt írja, hogy a megye lakosainak a szarvasmarha tenyésztése mellett elsősorban a sertéstartás biztosított a legtöbb jövedelmet.

01 A sertéstenyésztés elsőrendű területe itt az Ecsedi-láp volt, ahol helynevek (Disznóréh, Disznótanya) is őrzik az egykori széles körű sertéstenyésztést.

02 Morvay Péter szemléletes leírása szerint: „Behajtották a disznókat a lápokra is. A réti disznó olyan vad volt, hogy széttépte volna azt, aki közéjük került. A földbül élt. Kitúrta a gyékényt, a feketesás és a csattogató tövét; kereste a lápon a gilisztát, meg a csigát; felkutatta a nagy szárazság idején a Rét sarába visszahúzódott csíkot; pusztította a gödrökben megrekedt halakat."

63 Megesett, hogy a koca kinn meg is fialt, s csak akkor jött ki a nádból, amikor már néhány hetesek voltak a malacai.

0

'' Balmazújvároson, 1951-ben, Mikulás Mihály kondás-számadó gyermekkori, Nagyecsed környéki szolgálatáról így nyilatkozott: „Ugaron jártunk a disznóval, meg nádas réteken, meg mocsaras vidéken. Itt volt jó legelője a disznónak. Az ilyen legelőt szerette a disznó a legjobban."

Go Ebben az időben nemcsak az állatállománynak, hanem a pásztoroknak is biztosított táplálékot a láp. Ennek emlékét őrzi a helyi közmondás is: „Nagy falat hal, kicsi falat kenyér."

00 A 17. században a Szernye-mocsár melléki falvak lakói körében is szokásban volt a vízmelléki sertéstartás. I. Rákóczi György idejében (1631-1648), Beregszásztól északra, mocsaras területeken 6880 sertést tartottak a fejedelem parasztjai.

67 A Nagykunságban, egy 1765-ből származó feljegyzés a következőket örökítette meg: ,,. . . onnan ide hoztak kondának a Tatár rablása előtt három esztendővel a Kálmánok, kiknek sok disznaik voltak. Azután három esztendővel ránk ütött a tatár, én az disznókkal együtt az réten maradtam meg."

08 Györííy Istvánnak egy idős kondás így mondotta el a 19. sz. közepén folytatott sertéstenyésztést: „Hetven esztendővel ezelőtt lettem szilaj kanászbojtár, tíz esztendős koromban. Bevitt az öreg számadó a rétbe, ahonnan öt esztendeig nem jöttem ki, hanem a telet-nyarat benn töltöttem a nyájjal. Az elvadult disznó nyáját terelni nem lehetett, csak ballagtunk utána. Néha a hetedik falu határában lyukadtunk ki a rétből."

09 A sertésnyájnak mindig bőséges táplálékot 59 Kiss Lajos: Régi Rétköz. 25, 36, 49, 177. 60 Babus Jolán: A lónyai vizek néprajza. Népr. Közi. IV/3 (1959) 8. 61 Szirmay Antal: Szatmár megye fekvése, történeti és polgári esmérete. (Buda, 1809) I. rész 29. 62 Pesty Frigyes: Magyarország helységnévtára. Szatmár m. I. rész. 141-143, 395. Kézirat a Széchényi Könyvtárban. 63 Morvay Péter: Az Ecsedi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélete. Ethn. LI (1940) 127. Vö. még Lovassy Sándor: Az Ecsedi-láp madárvilága fennállása utolsó évtizedében. (Bp., 1931) 36. 64 Morvay Péter: Az Ecsedi-láp elpusztult világa. Búvár II. (1936) 570. 65 Farkas József: i. m. 16. 66 Pap István: Különböző néprajzi adatok. DENIA. No. 30. 6. 67 Makkai László: Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai. (Bp., 1954) 44. 68 Györffy István,- i. m. (Nagykunsági krónika.) 76. 69 Györííy István: A régi pásztorélet. In: Kari János-Vargha György szerk.: A föld és élete. (Bp., é. n.) I. 359-360. 294