A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

Tekintsük most végig a réti sertéstenyésztést, elsőnek Magyarország keleti felében, a Tiszántúlon. A debreceni, illetve Debrecen környéki sertéshizlalásról Nagyváthy János 1791-ben, a Szorgalmatos mezei gazda с könyvében így ír: ,,A' Debretzeni hires Sertés-hizlalók, ha a' Sertés nem akar enni, Tehén-májjat sütnek neki, jól meg sózva. De lópatkót szegezni a' Vállú fenekére és Béka-teknővel rakni bele а Moslékot, nem egyéb Bába-lelte-babonánál."

35 A „béka-tekenő", tehát a teknős béka páncélja - minden bizonnyal - az egykori vízmenti sertéstartás emlékét őrzi. A hajdúsági városokban, elsősorban Hajdúnánáson volt szokásban a réti sertéstenyésztés. Az emlékezet szerint még a 19. század utolsó évtizedeiben is voltak a település határában nádas, vadvizes területek. Egy 1875-ben született hajdúnánási adatközlő a határról, a terület használatáról így nyilatkozott: ,,A réten nem volt szántóföld egy csepp sem. A juhok, disznók ott teleltek, káka, gyékény gyökerével éltek. Olyan volt nyárban ott a legelő, hogy a víz ölte meg néha a jószágot. ... A rét sohasem száradt ki, tele volt madarakkal, szárcsával, libával, bölömbikával, sirállyal. . . Tele volt a rét náddal, gyíkínynyel, nem lakott ott senki, csak a pásztorok őgyelegtek benne." Hátrább: „A vadvizes, zsombékos helyeket a jószág járta, jobban a nyájdisznó."* Érdemes szó szerint citálni egy másik hajdúnánási adatközlő szavait is: „Vótak itt a rítbe ezek a nyájkondásók. Én is ugy hallottam, még télbe se jöttek haza. Meg azt se tudta, hogy hányat őriz neki a kondás, mer ahogy kihajtotta esztendeig se nízte meg a gazdája. Hát ilyen vaddisznók lehettek azok, mikor a nyájkondás is csak messzirül látta. A gazda csak kiment, na neki ennyi kell hízónak, azt haza hajtotta. Ha húst vót éhes a pásztor egyet biztos ütíssel agyonvágott, oszt vót hús. Bort is attak egy malacír, vagy egy süldőér."

37 Élénken él az emléke a réti, szabadban történő sertésfialtatásnak is. A sertés félrehúzódott és mély gödröt túrt, abba puha füvet, nád- és gyékénylevelet hordott. Ott nevelte fel a malacokat 6-8 hetes koráig. Megesett az is, hogy a fiaztatógödröket a pásztorok készítették el már előre a kocáknak.

18 A gödrökben való fiaztatás ismeretes volt a Hortobágyon is.

:i!l A rendezetlen folyóvölgyeket, vadvizes, mocsaras területeket még napjainkban is szívesen felkeresik a sertésnyájakkal (1-2. kép). Püspökladányban a 19. sz. első felében „az erősebb sertéseket kint hagyták a nyájkondás előtt, a gyékénytövet hányta, túrta, mégha kemény tél volt is, ha megkezdhette a fagyot nem maradt éhen, különben a gyékény közt nem fagyott erősen a lápos kotu.'"

50 A Tiszántúl déli fele különösen gazdag folyókban, s a mederrendezés és a belvizek lecsapolása előtt „rétekben" (Nagy- és Kissárrét), kiöntésekben és vízjárta területekben. A Tisza völgye néhol 30-40 sőt 70 km-re is kitárulkozott, a három Körös, a Berettyó és a Maros ugyancsak nagy területeket öntött el. A lápi-réti sertéstenyésztés itt különösen nagyarányú volt. Itt tenyésztette a magyarság a talán legősibb sertésfajtát a szalontait (3. kép), valamint a réti35 Nagyváthy János: A szorgalmatos mezei gazda. (Pest, 1791) II. 527. 36 Janó Ákos: Pásztorkodás Hajdúnánáson. Kézirat a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetében, No. 25. (A továbbiakban DENIA.) 7-8, 15. 37 Béres András.- Pásztorélet, pásztorfolklór. DENIA. No. 125. 35. 38 Papp József: Pásztorkodási adatok. DENIA. No. 21. 46-47. Vö. még Igmándi József: Régi hajdúnánási disznótor. Ifjúsági Élet (Bp. 1939). 39 Ecsedi István-. Poros országutakon. (Debrecen, 1925) 46.; Balogh István: Herman Ottó levelei Zoltai Lajoshoz. Ethn. LXVII (1956) 136.; Farkas József: Néprajzi gyűjtés az állattartás (sertéstartás) tárgyköréből. DENIA. No. 40. 34. 40 Dorogi Márton-. Emlékiratok ... II. Népr. Közi. IV/1-2 (1959) 315. 288