A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Történelem - Benda Kálmán–Kenéz Győző: Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharc első hónapjairól

Először azt a néhány lovast rohanták meg, kik Petzet kísérték. Ezek derekasan szembeszálltak velük, míg csak Petz lovát a hajdúk le nem szúrták, őt magát pedig el nem fogták; ekkor a megmaradtakat szétszórták. Majd a gyalogságot rohanták meg, amely az ágyúkból és néhány lemaradó szekérből már védőállást épített magának. Elég sokáig állták is a harcot, míg balszerencse folytán fel nem robbant a tüzet kapott lőpor, ez aztán szétszórta hadrendjüket; a katonák nagyobbik része megsebesült, aki pedig épen maradt, a hajdúk martalékává lett.

30 Petz ezredes, ahogy az első rossz hírt vette, azonnal elküldte hozzám az egyik kapitányt, Christoforo Scarsellát, hogy tudósítson a dolgokról. Azokkal, akik velem voltak, tüstént lóra ültem, és parancsot adtam Cavriolo grófnak, hogy vallonjaival azonnal kövessen. A diószegi hídnál megvártam, átvonultunk a hídon, hadrendbe állítottam a sereget, de alig haladtunk negyedmérföldnyit, amikor - mint arról fentebb már szóltam - felrobbant a lőpor. A rebellisek ezután elvonultak onnan- és biztonságosabb helyre húzódtak. Én pedig, mivel közben beesteledett, visszavonultam ismét szálláshelyemre. A következő napon haditanácsot tartottam. Mivel egyáltalán nem volt gyalogságom, s lovasságom egy részét is levágták és szétszórták, és különben sem maradt más katonám csak a vallonok, a rácok, a székelyek és ami kevés az erdélyiekből megmaradt, úgy döntöttem, hogy Szatmárba vonulok. Ám később fontolóra vettem a szekerek nagy számát - csaknem 4000 szekér volt, s részben ez volt az oka az öldöklésnek is - és meggondoltam azt is, hogy Várad őrséggel gyengén van ellátva; ugyanis Ribisch kapitány katonáinak egy részét, valamint Petz katonáiból 100-at Erdélybe kellett küldeni, 60 viszont Szentjóbra került, így aztán alig maradt katona a várban. Arról is értesültem, hogy a Szatmár felé vivő utakat mind megszállták a hitszegő hajdúk. Mindezért kénytelen voltam Váradra vonulni, hogy ott végiggondoljam mi az, amit az idő és az ügy Felséged szolgálata érdekében megkövetel. Eközben Bocskai - mint fentebb már említettem -, miután elfoglalta az átkelőhelyeket, Zsákát és Hencidát - seregével a diószegi hídhoz vonult, hogy onnan figyelje, vajon Csatáron és Székelyhidán, avagy Adorjánon át szándékozom-e Szatmár felé indulni. Én pedig a maradék sereggel Váradra érkezve, tanácsot tartottam Cavriolo gróffal, Rottwitz-cal, Sennyey Pongráccal, Dampierre gróffal, Kornis Boldizsárral

31 és Pethe Lászlóval. Miután egyetértettünk abban, hogy a várost, de főképpen az alsóvárosokat lehetetlen megvédelmezni, hiszen mindenfelől nyitottak s tűzveszélynek vannak kitéve, aminek következtében az egész sereg ott pusztulhat; továbbá, hogy az egész sereget nem lehet bevinni a várba, mert a hely szűk, az ember pedig sok, ez egyébként sem lenne tanácsos a nációk különbözősége miatt és azért, mert a székelyek gyanúsak, velük már tárgyalást kezdett Bocskai az árulás felől, s erről levelet is találtunk; nemkülönben, hogy igen nagy kár lenne, ha elveszne a mintegy 6000 ló és 3000 szekér, ez utóbbi megrakva különféle málnával, - mindezért tehát úgy döntöttünk, hogy Váradon hagyva a szekereket és a málhát, pihenés nélkül Tokajba megyünk, minthogy Szatmár felé sehol sem lehetett átjutni. Abban a reményben, hogy ott fogjuk találni az egybegyűlt vármegyéket, amelyek már régebben megkapták az utasítást a felkelésre és arra, hogy Rakamazon gyülekezzenek. Ezért déltájban elindulva Váradról, másnap estére, napnyugta táján érkeztem meg a Tokaj melletti Tisza-hídhoz, s átkelve a hídon a sereggel, tábort ütöttem, de a rácok kivételével, akik azért, mert feleségük és gyermekeik Ra12 Déri Múzeum évkönyve 177