A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Tóth Béla: Ady körül – Ady nyomán a századforduló Debrecenében

A 11. szám Forrongás с. cikkében

94 ugyancsak ő jegyzi meg: „Hogy néhány kritikus érdemükön felül adózik a szonett-troubadouroknak, az még nem jelent semmit (a magyar ember) ép szemével jól látja, hogy a fű nem kék, s messze híres zeneértő fülével nem tud a hangban színeket, mint pl. ezüstszínt felfedezni. Ilyen emberekből nem kérünk." Az 51. évfolyam 3. számában ugyancsak ő, már mint felelős szerkesztő mennydörög a hipermodern poéták ellen.

95 Verse első és utolsó versszaka pl. így hangzik: A multat mi meg nem tagadjuk, Magunkat soha meg nem adjuk! Erősen áll a szittya-tábor, Nem fél „Nyugat" lármás hadától. Szerkesztői liberalizmusára viszont jellemző, hogy elméleti síkon az ő évfolyamában (1908—9) bontakozik ki a legjelentősebb vita a „dekadencia" és régi irodalom hívei között. Már az 1. számban

96 ugyanis Szabó István 2. éves teológus „szerkesztő-társ" Progresszió vagy dekadencia címen „egy kis fotográfiát" közöl „a modern irányzatról". „Itt-ott szép és gyönyörködtető ez a jelzőkből álló költészet, de csak tolla szép a hangja siketítő" — írja. A továbbiakban meglehetős virágos nyelven adja elő kifogásait. Szerényen megjegyzi, hogy „keleti pestis"-nek is mondhatná ez új irodalmat, de „hajnali napsugár"-nak is, mely új „exotikus virágokat fakasztgat". Véleménye szerint „Beaudlaire" (sic) beteges költészete volt" e dekadenciális poézis megteremtője' ót utánozzák „az Ady hadseregébe tartozó hadnagyok és tizedesek", amikor „lantjaik húrját. . . bekenik vérrel, gennyel, könnyel és sárral, ujjaik hegyét pedig keserű epével". A sok színes, erőltetett jelző inkább festőkké és muzsikusokká teszi e költőket, mint poétákká... Az is baj szerinte, hogy megértésükhöz „meglehetős intelligencia szükséges, s ekképpen a köznép lelkét teljesen elzárják magoktól". Néha még „a műveltebb osztályhoz tartozók" sem értenek belőlük semmit. Felrója, hogy gondolataikat gyakran egy-egy szonett formájába „gyömöszölik". A „gordonka lilaszínű hangja", az „opálos fényű zene"-fajta kifejezéseket „émelyítők"-nek találja. Eszményképe egy meg nem nevezett debreceni poéta, akinek egyetlen jelzője többet ér, „mint Ady-tábornok hadseregének jelző-özöne", és sok sora „többet mond, mint amazéból egy kötet". „Azt hiszem, hogy ez az irodalmi reform beteges, rossz" — summázza ítéletét. „A levegője pestises, és miazmákkal van telítve. De azért reform, és amit teremt, az új, szokatlan, és — nem jó". De biztatja a remény, hogy az új áramlat nem lesz hosszú-életű, s „követőik ki fognak bénult mámorukból józanodni". A cikkírónak az új költészet elleni kifogásai mellett (festőiség, zeneiség, szünésztezis, szonett-forma) érdemes felfigyelnünk arra is, hogy szóhasználatán erősen meglátszik Ady hatása („beszennyezlek vérrel, gennyel, könnyel, epével" . . . „miazmás vágyak". . .). Az első ilyen tünet a lapban, de nem az utolsó. . . A „szerkesztő-társ" megnyilatkozására már a következő (2.) számban megjelenik a válasz Denevérek címmel

97

, azzal a szerkesztői megjegyzéssel kísérve, 94 107. 95 33—34. 96 8—11. 97 19—20. (A cikk még három számon át folytatódik.) 556