A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Tóth Béla: Ady körül – Ady nyomán a századforduló Debrecenében

elöljáróban megemlíti, hogy a szépirodalom művelése az újabb időkben igen kiterjedt, de „a mennyiségi emelkedés nem jelenti e téren a minőséget is". A század eleji és középi nagy klasszikusok letűntek, s helyüket ,,a naturalizmus némely árnyalatai", a francia ún. könnyed színmű" s ,,az apró szellemes tárcák" foglalták el. A műbírálat hiába igyekszik gátat vetni e „kozmopolita irányú költészet"-nek, a közfelfogás elavultnak tartja elveiket. A „közízlés" változása okozta, hogy pl. „csak a legközelebbi évtizedek" irodalmában a következő változások történtek:. . . „míg a 70-es években a hazafias vonatkozású, tősgyökeres, népies dalok s klasszikus reflexiókkal telt ódák örvendeztek a líra terén népszerűségnek, ma a világfájdalmas, „hangulatos" vagy magas szárnyalású bölcselkedő költemények tetszenek legjobban, s a remekül pattogó jambus egyesítve a precíz rímekkel. Nemrég mitsem szeretett jobban a mívelt közönség, mint a szép magyar nótákkal, ösmeretes népalakokkal bővelkedő népszínműveket, s örömest tapsolt a magyar történeti színműveknek —, ma ezeket unalmasaknak tartja, ellenben seregestől tódul egy-egy szójátékokkal cifrálkodó, csupa érdekes „helyzetek"-ből álló fővárosi bohózat, operett vagy egy minden bonyodalmat mesterségesen ketté vágó színmű előadására. De talán leggyorsabb a változás az epikai költészet terén. Ki ír és ki olvas ma eposzt, románcot, balladát ? Egy kevés cselekményű, de csattanós végű regény, még inkább novella, vagy éppen rajz, csevegés mindennél keresettebb". Ez bizony pontos, találó diagnózis. S abban is meglehetősen fején találja szerzőnk a szöget, hogy a közízlés alakulását elsősorban „a hírlapirodalom rendkívüli kitérjedtségé"-nek tulajdonítja: „minthogy a hírlap a társadalom minden rétegébe behatol, sőt az alsóbb rétegeknek úgyszólván egyetlen irodalmi tápláléka, ennek első és természetes következménye a szépirodalom rendkívüli elterjesztése".

24 A gyors hírlapi termelés nem teszi ugyan lehetővé a műgondot sem, de a legnagyobb veszély abban áll, hogy a hírlap „a nemzeti költészetnek zománcát idegen sajátságokkal homályosítja el." „A közízlés" ilyen megromlása ellen cikkírónk szerint a műbölcseletnek kell felvennie a harcot, amelynek a művészetnek népektől, koroktól független általános, egységes törvényeit kell képviselnie. Itt azonban ellentétbe jut önmagával, mert az ilyen fajta „műbölcselet"-től azt várja, hogy a közízlést a „helyes nemzeti irányba (kiemelés N.B.-tól)" vezesse. Már következetesebb akkor, mikor feladatává teszi, hogy kérlelhetetlenül ostorozzon „minden olyan irányt, mely a költészet általános törvényeit lábbal tiporva, a költészet nagy igazi hivatását: az igazságnak, szépnek és jónak ápolását, napi, hitvány vagy éppen erkölcstelen céloknak próbálná alárendelni." Újból hangsúlyozza azonban, hogy elejét kell vennie „a kozmopolitizmus háborítatlan elterjedésének". A kis tanulmány szerzője nyilvánvalóan az ún. „nép-nemzeti klasszicizmus" „műbölcselet"-ének, Gyulaiék felfogásának az alapján áll, kb. ott, ahol Arany felemeli szavát a „kozmopolita költészet" ellen. A veszélyt tehát a „világfájdalmas, hangulatos" versekben, a Vajda-, Reviczky-féle lírában látja, de már mintegy előre felsorakoztatja azokat az érveket, melyeknek nyilaival majd Adyt és a 27 Ambrus Zoltán majd tíz évvel később hasonló megállapításokat tesz: . . . „igaz ugyan, hogy a hírlapírás sok tekintetben előre segítette az irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget szerzett neki, mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is akkorát, minőt ez megérdemelt, és más viszonyok között talán elérhetett volna, de ezért a segítségért roppant nagy árt fizettetett magának: abban a nagy befolyásban, amelyet magára az irodalomra is gyakorolt." (Irodalom és újságírás. Szerda. I. évf. 1. sz. 5.). 542