A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Sápi Lajos: Faragott kapuk Debrecenben

meg, hogy az a Nagyhíd munkáinál és egyéb különleges szerkezetek elkészítésénél különleges szaktudásával kitüntette magát. Annak ellenére azt látjuk, hogy egy-egy nagyobb ácsszerkezet megoldására idegenből is jött ácsmester, így a Nagytemplom fedél készítéséhez a Szolnokon működő Obermaier Lajos. Lehet azonban, hogy az idegenből való bevándorlás oka nem mindig a szaktudás hiánya volt, hanem az új munkaerő jelentkezésével a városban kialakult munkadíjak letörése, amit az egyes munkák biztosítására hirdetett kótya-vetyével, versenytárgyalással kívántak elérni. Bármi volt a beköltözések indítója, az a város műszaki életébe új lendületet hozott, bár ugyanannyi veszett el egyidejűleg a kialakult formából, szokásból is. A Debrecenben kialakult gyakorlat szerint a fa megmunkálásához szükséges szerszámok túlnyomó részét a munkáltató ácsmester szolgáltatta és az ácssegéd saját felszerelése, melyet a kék sure kötőbe kötve vitt a hóna alatt a munkahelyre magával a szekerce, faragófejsze, favéső, tisztítóvas és az acélderékszög (vinkli) volt. E személyi szerszámot kiegészítette a mérővessző (collstok) és a lapos grafitbéllel készült jellegzetes ácsplajbász (ácsirón.) A többi szerszám, mely a fa mozgatásához, megdolgozásához volt szükséges, a rámás és keresztvágó fűrész, gyaluk, vésők, kötél, csiga, mind a munkáltató a mester tulajdonát képezte. Minthogy gyakran igen súlyos fát kellett megmunkálni, s a kidolgozás alatt forgatni, az ácsok általában csak párban dolgoztak. Több szerszámot, mint a keresztvágó fűrészt, csapózsinórt egy ember nem tudta használni. Közhasználatú volt az a humoros, de többé-kevésbé helytálló megállapítás, hogy egy ács nem ács, két ács egy ács. Az 1870-es években épült az utolsó szélmalom Debrecenben a Böszörményi út elején, a jelenlegi „Hortobágy" malom, ahol a molnárok még faragó munkát végeztek. Ezt követően a molnároknak a munkája már nem terjedt ki a fafaragásra. A kerékgyártók és bognárok munkaterülete is a mindinkább szakosító munkavégzés következtében csak a szigorúan vett szekér, kocsi, illetve hordó készítésre korlátozódott. A ma még meglévő legrégibb szerkezetű és formájú megmunkált fakerítés amelyet Debrecenben használtak, a berena volt. Ezt a kerítést minden vaskapocs, szeg vagy csavar nélkül állították elő. Csak néha használtak kisebb mennyiségben vaskapcsot, vagy csavart, leginkább a javításoknál mikor már az oszlopok korhadni kezdtek és gyámolításukról kellett gondoskodni. Ilyenkor a pusztuló, korhadó tövű kerítés vagy kapuoszlop mellé gyámot ástak le, — egy rövid töves oszlopot, és a régi oszlop még ép felső részét hozzácsavarozták, kapcsolták. Ilyen kerítés áll még napjainkban a Kígyó és Lorántffy utca sarkán létesült házas-telek utcai részén is, melyet a (3. kép) tüntet fel. A berena rendszerű fakerítés létesítésénél a négyszög keresztmetszetre megfaragott keményfa, — lehetőleg tölgyfa — oszlopba két oldalt hornyot vágtak és abba helyezték el a vízszintesen fekvő kerítés deszkákat, melyeket fent seréngerendával zártak le. Készítésénél, az oszlopnak megfelelő méretű fát a földbe kerülő részén rönkösen megtartották és csak a fa kérgét fejtették le. A földfeletti részt négyszög keresztmetszetűre kifaragták és a két oldalán a kerítés deszkáinak befogadására általában 2" (5 cm) széles és mély hornyot faragtak ki. A horonyba helyezték el a rendelkezésre álló fa méretének megfelelő szélességű és 2 coll vastagra kifaragott, illetve fűrészelt pallókat. Az oszlop tetején csapot képeztek ki, melyre általában íves felső lappal kifaragott zárófát, seréngerendát helyeztek. A gerendavéget a csapon keresztül átfúrták és faszeggel rögzítették ami nemcsak a 377