A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Dankó Imre: Két homoki hajdúváros népi építkezése

fel és akkor az építményt száradni hagyják. Pár napi szikkadás után a fal eléggé összeáll ahhoz, hogy újabb két-három sort elbírjon, hogy felrakják. Azután ezt is száradni hagyják és majd újból raknak rá, mindaddig, amíg a kívánt falmagasságot el nem érik. Ez a falkészítési mód különösen igényli a száraz, meleg időt, ezért az ilyen falat nyáron, aratás után alkalmas készíteni. A fecskerakásos fal alapja széles, felfelé keskenyedik, vékonyodik. A felfelé való falvékonyodás azt a csalódást kelti kívülről, mintha a fal befelé, belülről pedig, mintha kifelé dűlne. Sajátsága még a fecskerakásos falnak az is, hogy szőrös, mert a sárba kevert szalma, törek, alom végei kiállnak belőle. Amikor a fecskerakásos fal elkészül, lezárják, azaz a még nedves falkoronába körbe, sokszor azonban csak a hosszabb falak koronáján, beágyaznak egy erős, megtermett faágat, újabban gerendát (majorpank). Ez a sárgerenda, ami a fal száradásával beleszárad a falba, azt a célt szolgálja, hogy a falakra nehezedő padlás- és tetőterhet elossza az egész falra és ne engedje azt egyegy pontra összpontosulni, mert az a fal kidőlését eredményezné. A fecskerakásos falnál a sárgerenda ilyen szerepe voltaképpen még átmenet, mert a fecskerakásos falhoz még a legtöbb esetben ágasfás-szemenes tetőszerkezet járul, ahogy azt majd az alábbiakban is látni fogjuk. A fecskerakásos falkészítésben a paticsfal hagyományaként kell értékelnünk azt, hogy majd minden esetben, a fal különböző részein, de leginkább a fal sarkain, a jobb megtartás érdekében beraktak egy-egy földbeásott ágast is. Ezt megjegyeznünk azért is fontos, mert ez az esetenként leásott néhány ágas jelentette a fecskerakásos falnál az alapozást, a fundamentumot. Ugyanis az ilyen készítésű falnak egyébként alapozást nem készítettek. Györffy István közölte egy hadházi fecskerakásos technikával épülő ház fényképét is. A képen a szerkezet és építési mód jól látható.

68 De azért is jelentős felemlíteni a fecskerakásos falnál berakott ágasokat, mert alkalmazásuk átmenetet képez a vertfal-technikához. Ez egy másik, fejlettebb földfalkészítési eljárás. Hadházon és Peresen a múlt század elején terjedt el és még manapság is alkalmazzák. A lényege az, hogy a kissé megnedvesített földet (jó ha agyag áll rendelkezésre, de nem föltétlenül szükséges), amit csak kis mértékben vernek aprószemű növényi részekkel, legelterjedtebben pelyvával, de sok setben semmivel sem, hanem üresen hagyják és két, folytonosan följebb és följebb emelendő zsaludeszka között erősen ledöngölik. A falat mindaddig verik, azaz a zsalukat addig-addig emelik és döngölik közéjük a földet, amíg a kívánt falmagasságot el nem érik. A vertfal sajátossága az, hogy vastag, de egyenletesen az, felfelé nem vékonyodik. Tekintettel arra, hogy deszkák közé verik, de arra is, hogy szálas növényeket, növényrészeket nem kevernek az anyagba, a fal felülete nem szőrös, hanem sima. A vertfalhoz sem készítettek régebben alapot, csak az 1900-as évektől jött szokásba mindkét helyen alapzat készítése a vertfalhoz. Részben az alapozást is helyettesítették, inkább azonban a fal erősítését szolgálták azok a kisebb-nagyobb botok, hasítványok, karók, lécek, amiket a fal legkülönbözőbb részeibe bevertek. Ez úgy történt, hogy a különböző szinteken, a fal legkülönbözőbb helyein a már ledöngölt falba beleverték a karót, lécet és aztán fokozatosan körültöltötték, ledöngölték, ilyen módon „beverték" a készülő falba. Ezek a falba helyezet rudak, cölöpök részben az alapozást is pótolták olyan esetekben, amikor a rudakat, cölöpöket úgy verték be a falba, hogy végeik a talajba érjenek. Különben ez a rudakkal, ágakkal, cölöpökkel megerősített falépítési mód nem ismeretlen. Szabó László alapos feldolgozását adja Mereglyés építkezés Szabolcs megye keleti részén című sok ábrával, fényképpel kísért ta68 Györffy I.: Magyar nép — magyar föld i. m. VIII. tábla, a 208. oldal után. 266