A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Módy György: A mai Hajdú-Bihar megye területe XIII. századi településtörténetének vázlata

ő birtokolja. Ő az, aki tervszerű birtokszerzéssel megteremti a debreceni uradalmat. Területünk korai demográfiai viszonyaira alig rendelkezünk adatokkal. A XIII. század végi és a XIV. század első feléből származó adatok óvatos visszavetítéséből annyit mondhatunk, hogy egy-egy faluban átlagosan 25—30 háznép lakott. A legtöbbször templom nélküli korai prédiumokon ennek az átlagos népességnek is csak a felével számolhatunk. Vidékünk településeit már a tatárjárás népességírtó, falvakat pusztító vihara előtt is több pusztítás érte. 1068-ban és 1091-ben kunok (besenyők vagy uzok) betörései hatolnak el ide. Rogerius örökítette meg, hogy a tatárok milyen pusztítást okoztak Biharban. A falvaiból elmenekült lakosság viszont a Sárrét mocsaras részein, a Hortobágy kiöntéseinek védett kiemelkedésein és a délnyírségi öszszefüggő erdőkben viszonylagos védelmet talált. így a népesség pusztulása nem volt olyan nagymértékű, mint a teljesen síkvidéki megyékben. Az megállapítható, hogy vizsgált területünkön a települések mintegy fele elpusztult, de az újratelepedés során ezek jórésze ismét benépesült. Részben az elmenekült lakosság tért vissza, részben néhány év elteltével a nagybirtok tervszerűen törekedett a korábbi településhálózat rekonstrukciójára. Adataink vannak viszont arra, hogy a tatárjáráskor elpusztult települések közül sok csak néhány évtized múlva kap újból állandó népességet. Az a tény, hogy a régészeti módszerekkel X—

XIII. századinak datált, de oklevelesen csak később, vagy egyáltalán nem említett települések jórészénél a folyamatos megülés a XIII. század végére kétségessé válik, nemcsak a tatárjárás pusztító hatásában leli magyarázatát. Itt kell számolnunk azzal is, hogy a korai prédiumok nagyobb része a XII. század végén már sorvad, népességük átköltözik a szomszédos faluba. Ezzel a természetes koncentrációval egyidőben új települések is megjelennek, — vagy a nagybirtok tevékenysége nyomán, vagy egy megnépesedett falu kirajzása eredményeként. A falvak gazdálkodására vonatkozóan azt kell megjegyeznünk, hogy területünk a középkorban vízben jóval gazdagabb volt, mint később. A Tisza áradása hatalmas területeket öntött el. A Kőrösök, Berettyó, Kalló, Hortobágy, Kadarcs, Árkus mente mindenütt kedvezett a halászatnak. A vízimadarak tojásaikkal, az élvezhető húsú fajták közvetlen táplálékkal látták el a réti pákászokat. A dús legelők, rétek, kaszálómezők a szilaj állattartásnak kedveztek. A Sárréten különösen jelentős jövedelmet adott a nád. Az erdők jóval nagyobb kitérj edésűek voltak, mint akár a XVII. században is. A települések itt a természetes tisztásokon, de irtványokon éppúgy létrejöttek. A délnyírségi tájon is sokkal több vízfolyás volt a hatalmas tölgyesek, szilesek, kőrisesek között. A halászat így itt is jelentős volt. A Hortobágy Arpádkori földrajzi képére szintén a nagykiterjedésű kiöntéses területek, a hatalmas erdők és a kiemelkedő hátságokon megtelepült falvak viszonylag sűrű hálózata volt a jellemző. A gabonatermesztés a XII-XIII. században már általánosnak mondható. Korai szőlőkultúráról csak a bihari részeken beszélhetünk. Az erdőkben települt falvak népessége a legtöbbször a falutól valamivel távolabb eső irtványokon, pusztákon, ,,kertek"-en gazdálkodott. Az állattartás területünk mindegyik részén igen jelentős volt, elsősorban a disznóé és a juhé. A királyi kézre került birtokok népe többségében ugyanúgy földművelő udvarnokokból tevődött ki, mint az egyházi és világi nagybirtok falvainak jobbágysága. Korán kialakultak azonban különleges, elsősorban is állatszolgáltatást teljesítő települések. A nagyobb falvakban a XIII. század végére kiala199