A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

D. Sallay Katalin: Restaurátorszemmel Olaszországban

Sajnos úgy jöttünk el, hogy ezt az első és leghíresebb barokk templomot, e „templomtípus ősét"

45 nem ismerhettük meg. Útirányunk sorrendjében nem egymás után következtek, mégis együtt kelszólnunk Genováról és Nápolyról.

46 Mindkettőben közös a festői környezet, csodálatos fekvésük. Jellegükben különbözők: Genova magán viseli letűnt nagyhatalmi

47 időszakának és a reneszánsz gazdag pompájának minden szépségét. A világvárosias új negyedek modern beton- és üvegpalotái — nemegyszer felhőkarcolói — ehhez különleges jelleget adnak. Ahogy Genova kikötője elképzelhetetlen a közismert — bár nem túl régi—világítótorony nélkül, Nápoly Beverellójának

48 szerves része a Castell Nuovo.

49 A vaskos vártornyok, a közéjük épített csipkefinom márvány kapuépítmény éppen úgy harmonikus és mégis ellentmondásos, mint a Vezúv, mely tudjuk, hogy közel van, de sejtelmesen, párába burkolózva távolabbinak tűnik. Sajnos Nápoly egyik nevezetességét, a pálmaliget közepén levő Aquariumot sem sikerült látnunk. Minden egyéb értesítés helyett ajtaján egyetlen tábla: „Zárva". Annál több élményt jelentett látogatásunk Pompeihen. Az Antiquarium néhány terme a régebbi ásatásoknál feltárt használati cikkekből gazdag anyagot mutat be. A csodálatosan szép régészeti anyagot fájó szívvel szemléltük. Kezdetben jegyzeteket készítettünk, végül feladtuk a küzdelmet. A kiállított anyag nagy része fém: bronz, ezüst, aranyozott bronz, kevés arany és kerámia. A restaurátornak lényegtelen, hogy az edények zöme csak összeragasztott, alig tisztított, kiegészítve nincs. De a fémtárgyaknak — becslésünk szerint — 60 százaléka teljesen oxidálódott. A bronzok durva zöld korrózióval, a vasak némelyike felismerhetetlen tömeg. Szemünk előtt pusztul el ez a gazdag gyűjtemény. A tárgyak állapotának magyarázatára csak feltételezéseink vannak: valószínűleg annyi anyag kerül elő a napjainkban is állandóan folyó új ásatásoknál, hogy szükségtelennek tartják a megóvásukat. Az is lehet, hogy éppen mert garmadával került elő mindig újabb és újabb anyag, a mennyiséggel nem tudnak lépést tartani a minden bizonnyal kis létszámú restaurátorok. Minél tovább néztük az Antiquarium tárgyait, minél többet jártunk a romvárosban, egyre bizonyosabbak lehettünk affelől, hogy következtetéseink helyessége a kettős feltevésünk összegezésében rejlik: az előkerülő tárgy is sok (csak arra nincs biztosíték, hogy az elpusztulok helyett találnak-e ugyanolyat ?), s a restaurátor szakemberük is kevés lehet. Már-már arra gondoltunk, hogy a jó állapotot mutató kb. 40 százalék sem a konzerválásnak tulajdonítható, hanem azok a tárgyak valahogy átvészelték fekvésüknél vagy összetételüknél fogva a hamuesővel együtt járó kénes, hő- és széndioxidos hatást ?! Ilyen, s hasonló gondolatok kavarogtak fejünkben, miközben Pompei utcáit róttuk. Szinte érintőleges közelségbe kerültünk a történelemmel. Ezt eddig sehol nem tapasztaltuk. Ha múzeumi környezetben szemléltük a tárgyakat, ott csak tudtuk a köréjük fonódó korszakok eseményeit, de itt benne jártunk. A romvárosban különben is kevés tárggyal találkoztunk (a múzeumot kivéve), azok a nápolyi múzeumban láthatók. Ahol elengedhetetlenül szükséges, ott egy-egy szobormásolat áll. Pedig milyen nagyszerűen lehetne berendezni interieur-szerűen a domusokat. S a házaknál egyszerre visszazökkenünk a jelenbe. Ezeket ugyanis zárva tartják. Bár belépőjegyünket megváltottuk, mikor a főbejáraton

50 beléptünk a romváros területére. Ha a bezárt házakat mégis látni akarjuk, újra és újra zsebünkbe kellett nyúlni, hogy bemehessünk. Akik idáig eljönnek, azok minél több látnivaló élményével gazdagodva szeretnének távozni. Rendre-sorra megnyíltak hát a kapuk, s már bent vagyunk Apolló templomában, majd a Jupiter 684