A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)
Dankó Imre: Hajdúböszörmény népi építkezése
zebben száradt ki, jobban kellett vigyázni vele a falazásnál, mint a kisebbeknél, mert könnyen „dűlőre falaztak" vele, vagy könnyen „görbére ment" a sor. A szárítása utáni tárolás is körülményesebb volt, mert súlyosabb és nehezebb volt rakosgatni, szállítani őket, mint a mostani méretűeket. A cigányok megbízásból, bérbe vetettek vályogot a múltban is, s a pelyvát a megrendelőtől kapták. A kivetett vályogot szárítás után máglyába rakták, de az elszállítás már nem az ő gondjuk volt. Az a megrendelőre tartozott. Manapság valamit változott a helyzet. A cigányok között több olyan is akad, aki nem bérbe, hanem foglalkozásszerűen, eladásra vet vályogot. Maga szerzi be a pelyvát vagy töreket, sőt a kívánt helyre való szállításról is gondoskodik. 1966-ban ilyen vető cigányoktól 300—-350 Ft-ért lehetett a vályog ezrét vásárolni. A nem cigány vályogvetők ugyanúgy készítik a vályogot, mint a cigányok. Kisebb dolgokban segítenek is egymásnak. Köztük is akad egy-két állandó, eladásra vető, bár legtöbbjük megrendelésre vagy méginkább saját szükségletre vet. Böszörményben is megfigyelhető az a legújabb jelenség, hogy a fiatal, házasulni szándékozó legények egymást segítve kivetik építendő házukhoz a szükséges vályogot. Vonatkozik ez fiatal házasokra is. Egyre több az olyan eset, hogy házépítési kölcsön igénylésénél a fiatalok saját vetésű vályogot tüntetnek föl beszerzett, meglévő építési anyagként. Régebben, még a két háború között is az volt szokásban, hogy őszre kelve az építeni szándékozók megvették a vályogot és behordatták a puszta udvarra, oda, ahol tavasszal építeni szándékoztak. Itt „házba rakták" és a tetejét nyeregtető formára képezték ki, azután kukoricaszárral vagy módosabb helyen kátránypapirral fedték. Úgy vélekedtek, hogy télen is szárad a vályog és jót tesz neki, ha a száradás mellett a fagy is megszívja. Ujabban erre nem igen van már lehetőség. A tavasszal kivetett vályogot két-három heti száradás után már hordják, hogy még abban az évben építhessenek belőle és legalább a tetőt „felhúzhassák" az őszi esőzések előtt. A fecskerakásos, vert- és vályogfalú házakat, miután falaik, tetőzetük elkészült, előbb belül, aztán kívül betapasztották. A fecskerakásos falnál előbb alapos felnedvezéssel el kellett simítani a falat és csak azután lehetett tapasztani. Általában három réteg sarat hordtak fel a falakra tapasztáskor. Az alsó, a legvastagabb réteg sarat, nem készítették elő, dolgozták meg alaposabban. Inkább csak arra vigyáztak, hogy görcsös ne legyen és ne maradjon benne gaz, fadarab vagy egyéb piszok. A második réteg lényegesen vékonyabb és finom kikészítésű, apró szemű pelyvával szilárdított sárréteg volt. Ennek már a felületi kiképzését, elsimítását is nagy gonddal végezték, mert ha ez elég volt, „jó falat adott", a harmadik réteg esetleg el is maradt. De ha volt is, mintahogy sok esetben volt, nem számított sokat. Mert igen vékony réteg, híg agyagié volt csupán, amelyet voltaképpen csak elmázoltak a második rétegen, azért, hogy a második réteg egyenetlenségeit eltüntessék, a falat simává, meszelésre alkalmassá tegyék. Mindez majaznmoos d ódon történt és történik ma is az egész Tiszántúlon, így volt ez Debcernbene is, bár Zoltai Lajos nem írta le ezeket a mozzanatokat ilyen részletesen. 21 gya Unyíg csinálták és részben csinálják a távolabbi Túrkevén is. 22 De a szomszédos Nánáson is ez a gyakorlat. 23 A kötött, kemény talajú telepek építkezési jellegzetessége, hogy alapanyaguk a sár, illetve a föld maga, hiszen Böszörményben is számos esetben, még ma is, magát a földet, minden különösebb kikészítés nélkül alkalmazzák építkezési célokra, például veremfedésre vagy fallábtöltésre. 25* 387
