A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

G. Kapusi Erzsébet: Politikai harcok Debrecenben 1944–1949

III. Harc a két munkáspárt egyesüléséért A két munkáspárt egyesülésének kérdése a második világháború idején merült fel. A felszabadulás után azonban nem került sor azonnal a munkásosztály egységes pártjának megteremtésére. 1945 januárjában a két munkáspárt kiáltványa leszögezte ugyan, hogy a két párt „megfelelő időben" egységesen forradalmi párttá egyesül, de mégis úgy döntöttek, hogy egyelőre fenntartják külön programjukat és szervezeti önállóságukat. A két munkáspárt ugyanakkor megállapodott, hogy együttműködnek a reakció ellen. Megegyeztek abban is, hogy egységes szakszervezeti mozgalmat hoznak létre, amelyben részt vehet minden demokratikusan gondolkodó dolgozó pártállásra való tekintet nélkül. A felszabadulás után tehát a munkásegység megmaradt az akcióegység keretében — bár magasabb szinten, mint a felszabadulás előtt. A két munkáspárt együttműködése a II. világháború idején nem valósult meg olyan mértékben — bár a folyamat bizonyos mértékben meggyorsult — hogy 1945—46-ra kellően előkészítethette volna a tömegekben az egységes munkáspárt gondolatát. 1946 nyarán, amikor a Kommunista Párt kísérletképpen felvetette a két munkáspárt egyesítését, a baloldali szociáldemokrata pártvezetők is a párt szervezeti különállásának fenntartása mellett foglaltak állást. Az egyesülés fő akadálya azonban a felszabadulás után elsősorban az volt, hogy a jobboldali vezetőknek (Peyer, Kéthly, Szélig, Szeder) jelentős befolyása volt a szociáldemokraták tömegeire. A felszabadulás után a szociáldemokrata baloldali munkások egy része a Kommunista Pártba lépett be — a jobboldali vezetők által befolyásolt tömegek viszont a Szociáldemokrata Pártban maradtak. A jobboldali vezetők építettek arra, hogy a szervezett munkások nagy része ösztönösen ragaszkodik a hagyományos szervezethez és vezetőihez. A munkások jelentős része bizonyos illúziókban ringatta magát velük szemben. Ez az illúzió főleg abból az időből maradt meg, amikor a német fasiszták illegalitásba kergették a Szociáldemokrata Pártot. De a kommunista ellenes, szovjet ellenes demagógia sem maradt hatástalanul, amelyet a Horthy fasizmus 25 éven keresztül alkalmazott, s amelyet a jobboldali lekorrumpálódott vezetők csak szítottak. Az 1945—46-os években még nem voltak meg az egyesülés feltételei magában a Kommunista Pártban sem. A KP. sem volt még politikailag és szervezetileg felkészülve az egyesülés közvetlen végrehajtására. Az ország előtt álló legfontosabb politikai és gazdasági feladatok meghatározása, a tömegek mozgósítása a feladatok végrehajtására, áttérés az illegális, szűkkörű munkáról a llegális tömegmunkára, s nem utolsó sorban a pártba jelentkezett nagy tömegek áttekintése, valamint a pártszervezetek kiépítése hatalmas energiát igényelt a párttól és lekötötte szinte minden erejét. Éppen ezért a Kommunista Párt közvetlenül a felszabadulás után nem törekedett az egységes munkáspárt megteremtésére. Az volt a politikája, hogy a két munkáspárt között a második világháborúban létrejött akciósegységet kiszélesítse, megszilárdítsa és új tartalommal töltse meg. Célkitűzése volt: a maga politikájának népszerűsítésével, a jobboldali szociáldemokraták leleplezésével, a szociáldemokratizmus elleni ideológiai harccal fokozatosan teremtse meg a két munkáspárt egyesülésének politikai, ideológiai és szervezeti feltételeit. 1947 nyarán azonban már új módon vetődött fel a munkásegység kérdése. A Kommunista Párt ekkor már határozottan a munkásosztály egységes pártjá359