A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Patay Pál: Az Érmelléki Tractus harangjai 1825 körül

XVIII. század második és XIX. első felében a Tiszántiílon, de ezek harangjai nem szerepelnek az Ermelléki Tractus összeírásában. Természetesen ezek a mesterek nem tudnak midig idejében eljutni oda, ahol új harangra volt szükség. Ezért az érmellékieknek többször a távoli városokban állandó műhellyel bíró harangöntőket is fel kellett keresniök. így 1769-ben a nagylétaiak, 1773-ban a kólyiak Budára mentek harangért Brunner Jánoshoz, a kiskerekiek 1783-ban Pestre Koll Jánoshoz. A kisebbik érmihályfalvi harangon egy olyan név olvasható, amelyet eddig máshonnan nem ismerünk: „Fudit me Georgius Nagy Félegyházini anno 1790." A helység, amelyben ez a harang öntetett, csak is a közeli Biharfélegyháza lehet; itt működhetett rövidebb-hosszabb ideig az ugyancsak magyar mester, Nagy György. A XVIII. század legvégén a Lázár és Cserepi család, amelynek tagjai mint vándorló harangöntő mesterek már hosszabb időn át járták a Tiszántúlt, az erdélyi Rettegről átköltöztek az Alföld peremén fekvő Tasnádra, és ott műhelyt is állítottak fel. így az Ermellék közelében újból működött harangöntő műhely. A tasnádi mesterek, így Cserepi György, majd Lázár László harangjai meg is jelentek az Ermelléken. Cserepi bizonyára mint vándormester is tevékenykedett; két harangján olvasható felirat: „Georgius Cserepi de Tasnád" (Erkeserű 1808., Margitta 1811.) erre látszik utalni. Ugyanakkor viszont az 1811. évben öntött szentjobbi harangjának felirata: „Fudit me Georg Cserepi in Tasnád" azt bizonyítja, hogy a lakóhelyén is tartott fenn műhelyt. Lázár László harangjainak (Bagamér 1817, Erbogyoszló 1817 — 2 db) feliratát szóról szóra nem idézik az összeírások, tehát azok alapján nem tudjuk elbírálni, vajon működött-e ő is mint vándorló mester ? Annyit azonban megállapíthatunk, hogy piacra való termeléssel foglalkozott. Amikor ugyanis 1817-ben az érbogyoszlóiak egy meghasadt harangjukat vele átöntették, 'ugyanakkor a feljebb említett Harangöntőtől egy kisebb harangot vett az Eklesia.' Azaz készen vette és nem öntetté azt. Az összeírásban szereplő két legfiatalabb harang (Ottomány 1819, Szentjobb 1821) ismét az Ermellék kereskedelmi és ipari központjából, Nagyváradról származik és Horner Henrik kezemunkája. Ügy látszik nem sokkal azt megelőzően nyithatta meg műhelyét, amely azonban a rendelkezésünkre álló adatok alapján több évtizeden át működött.

26 Sűrűn olvashattuk az idézet feliratokban, hogy a harangot „tulajdon maga költségén" öntetté az Ekklésia. Ez a formula azonban nemcsak az Ermellékre jellemző, általában mindenütt megtaláljuk azt a protestáns egyházak által a XVIII. század folyamán és a XIX. elején öntetett, ill. beszerzett harangokon. Az utókor számára maradandóan is ki akarták hangsúlyozni ezzel, hogy a harang beszerzésekor az anyagi megterhelést kizárólag ők viselték, mások — katolikusok — nem osztoztak azon velük. A III. Károly és Mária Terézia korabeli katolikus restauráció idején ugyanis nem egyszer előfordult, hogy a protestánsok és katolikusok által közösen használt harangokat, illetve azokat, amelyek beszerzéséhez a katolikusoknak is volt közük, hatalmi szóval utóbbiak kizárólagos tulajdonába adták. így jártak — amint azt már láttuk — a szentjobbiak is, akiknek harangját azon az alapon vették el, hogy az még a reformációt megelőző időben öntetett. Az összeírásokban arra is találunk adatot, amire egyébként más vidéken is van példa, hogy a XVII. század folyamán pusztává lett falu harangját a földesúr vette birtokba.

27 Igen érdekes ezzel kapcsolatban az a Contractus, amit Bihardiószeg városa és Szikszai Kis Péter az elpusztult Jankafalva földesura 1703-ban 313