A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

Már egy levél se volt a fán, Megálltam és néztem a házat: úgy táncoltak, mint a lidércek, hogyha az éjszaka feltámad. De szemüknek tört volt a fénye, reszkettek ajkak és kezek... Itt meghalt a régi varázslat, kihűlt sámánok ezek. A szép versben pompásan, harmonikusan olvad össze költészetének minden eleme. A mély természeti létből kiszakadt emberekre úgy néz, mint automatákra, akik szinte csak eszközök. (Utcai nő, Esti trombita.) A szánakozáson kívül néha gúnnyal, megvetéssel, garabonciás átkokkal felel az egyetemességből kiszakadt, kihűlt életekre. S ez a szánakozás, ez a megvetés ad neki bátorságot, hogy kora néhány jelenségével külön is szembeforduljon. A Rontó Pál naplójából с ciklus őrzi jórészt ezeket a verseket. A költő itt a garaboncás-Gulyás ötletességével, fullánkjaival figurázza ki, szurkálja meg a cím- és rangkórság nagyképű képviselőit (Tiszteletbeli), a „méltóságos" professzort, akit a társadalmi formák tesznek professzorrá, nem az élő tudomány (Naftalin-kabát). Kicsúfolja, megcsípkedi az irodalom élelmes, ügyeskedő formamestereit, akik csak a „politúr"-ra ügyelnek: Itt mindenki politúrra les, csak politúrt szagol. Pest-Buda két tartománya már csak szép szót lapdacsol. Egyik népiesre fényez, másik antikot nagyít, s annál hazugabb mindegyik, mennél európaibb. Nincs a szónak égi súlya, nincs amibe lelkem öljem. Többet ér egy csíz kis ujja. Régen meghalt Vejnemöjnen. (Politúr) „Egy új verskötetre" a következő megjegyzése van: О ha repül is, lent lapul. Több az egyensúly, mint a súly. Ezek a versek is mutatják, hogy a mítoszok határán álló költő nem szakad el a valóságtól. A népi írókkal való szoros kapcsolat is egyre gyakrabban fordítja a költő figyelmét a természet, a család, az irodalom, a „kis körök kis karikái" felől a szélesebb kör, a nép, a kor, az emberiség problémái felé. Látja a nép előretörését (Fény esett a parasztba), de látja s kemény szavakkal leplezi le azt az ellenséges világot is, mely csendőrszuronyokkal nyomja vissza őket (Veres Péter). A „Gyulai út"-ban az elnyomókat mutatja be: 294