A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

Sajnos, a megmentő énekszó egyre ritkábban csendül meg, pedig amikor megszólal, valóban szép verseket csendít. (Szeptemberi szivárvány, Cin-cin-cin.) Valahol messzebb, mélyebben, Tiszadobot is átugorva rejtőzik a megoldás. * * * Mindez azonban elég ahhoz, hogy egy új vagyis inkább nagyon ősi költői arcélt jelenítsen meg irodalmunkban. A költő aki otthon érzi magát a természet végtelen rengetegében, a fák, füvek testvérének vallja magát, s olyannak, akinek hatalmában van múlt és jelen, s meg tudja idézni a mindenség rejtett erőit, — egy kicsit sámán is. És Gulyás itt közelíti meg leginkább eszményét: azét az ősi, legősibb költőtípusét, amely raár javas is, pap is, az orpheusi költőét. Ebben a magatartásában jut legmesszebbre és legmélyebbre a célul kitűzött irányban, a magyar költészetnek csak sejtésben élő valamikor volt típusát testesítve meg ezzel a XX. században. Nem csoda, ha „befalazott diák"-ként érezte itt magát, s vágyott vissza lelke tájaira, — hiába: Szép hazája elveszett, Észak és Dél és Kelet... Sajátos valójával maga is tisztában van: Katedrám az Egyetemesség, Csak úgy zúg rólam a talár, bolygván a januári estvék ködét én, hádeszi tanár. (Üzenetek Sziget-Debrecenből). Magatartásában is gyakran felvillan a sámáni, mágusi jelleg: Átkozottak távozzatok! Parancsolom a hét pecsétre, a hét trombitaszóra és parancsolom a hét mennyei csésze füstjére, melytől a világ megsemmisül, a hét haragpohárra! Átkozottak, távozzatok! (Húsvét éjszakáján) Egész ciklusa van „Ráolvasások" címmel. A sámán-költői jellegnek megfelelően ez időben Gulyás Pál legtöbb versét bizonyos magasztos hang jellemzi. Szinte látjuk, hogy a költő, mint valami ünnepi szertartást mondja a verset, kiáltja messzehangzón, vagy mormolja, mint varázsigéket. Aki hallotta őt beszélni, jobban megérti, mit jelent ez. Mint az „Ideák" költő-prófétája, hatalmas, nagytávlatú képekben beszél, a szavak fellegtorlaszain nyargal magasan a világ, a valóság, a hétköznapok fölött: 291