A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Varga Antal: Az 1693. évi debreceni felkelés

dálkodtak, fosztogattak. Ezeket régebbi bűnösségük ismeretében halálra ítélték és kivégezték. Ilyen volt Pataki Péter, aki disznót lopott és a tanács borpincéjét törte fel, amiért mint „ismert tolvajt és káromkodót" felakasztották.

35 Oláh Illyést, aki a pánikot arra használta fel, hogy fegyvert szerzett és „más emberek ellen, mint lator, fegyvert fogott, szitkozódott és káromkodott", bíróság elé állították és február 15-én kötél általi halálra ítélték, s az ítéletet végrehajtották.

36 A bírósági eljárással a szenátus csak részben érte el a célját. Csupán megfélemlítette a köznépet, de még a gazdagabb polgársággal sem tudta meggyőzően elhitetni bűnösségüket. Megszabadult ugyan a számára veszélyes ellenzék vezéreitől, de a történtek meggondolásra késztették az alsóbb néposztály sorskérdéseivel kapcsolatban. Egyre világosabbá vált a patrícius vezetők előtt, hogy amelyben óriási ellentétek feszülnek, amelyekkel számolniok kell. Országjáró emberek voltak, akik naponta tapasztalták a kizsákmányolt osztályhoz tartozók elégedetlenségeinek különféle megnyilatkozásait. Debrecen közeli és távolabbi tájain ezekben az években a parasztság szökéssel, az osztályharc e passzív formájával juttatta kifejezésre uraival szembeni gyűlöletét. A szomszédos szabolcsi és bihari falvakból tízével, százával szöktek el a parasztok földesuraiktól. Volt olyan falu is, ahonnan egy szálig elszökött a nép. Szabolcs megye 1698-ban egy vaskos kötetre menő jobbágy névsort állíttatott össze az 1694—1698 évek között területéről elszökött jobbágyokról.

37 Feltehető, hogy az 1693. évi debreceni felkelés adta a bátorítást a szökésre a szabolcsi és bihari jobbágyoknak. Bár a jobbágyszökés az osztályharc passzív formája, mégis élesen rávilágít a mély társadalmi ellentétekre. A forrongó világ láttán a szenátus is engedni kényszerült merev, zsarnoki álláspontjából. Ennek egyik megnyilatkozása az, hogy az elítéltek közül néhánynak megengedik a visszatérést a városba. így már 1695. január 28-án a következőket jegyzi be a nótárius a városi tanácsi jegyzőkönyvbe: „Csorvási István újabb alázatos instánciája után a Városba vissza bocsáttatik, de az 1693-ban esett Rebelliójáért a N: Tanácsot és a Communitást először, azután az Istent és az Ecclesiát publice meg kövesse, s többé magát effélébe ne egyelítse (így!) sub poena mortis"

38 Hajdú Péternek is megengedték visszatérését, a házát is visszaadták azzal a feltétellel, hogy a tanácsot és Communitást meg kell követnie és magát engedelmességre kell köteleznie.

39 Varga Dávidnénak viszont nem sikerült a visszatérést kikönyörögnie, mikor 1693. február 17-én kérte, hogy lefoglalt házát, amelyet ő „őseitől maradott és reá legitime szállott szolon cserélt s a Péterfiában a napnyugati soron van" adják vissza, és kérte azt is, hogy engedjék meg visszatérését. A tanács mereven elzárkózott az özvegy kérésétől a visszatérést illetőleg, de úgy határozott, hogy „háza vissza adattatik, de magának benne lakni meg nem engedtetik, hanem illendő áron el adhattya bizonyos embereknek".

40 Bizonyára a szelet akarta kifogni a tanács a forradalmi vitorlákból, mikor 1695 elején az addig szokásban volt második bírói (judex secundarius) tisztséget beszüntették, és helyébe a népszónoki (tribunus plebis) tisztséget állították.

41 A népszónoki (tribunus plebis, fürmender, népszószóló, néptribun) tisztség feladata az volt, hogy a szenátus ellenőre legyen, s ezáltal a hatalom birtokosaival szemben képviselje az összlakosság érdekeit.

42 Noha később a néptribuni tisztség remélt funkcióját nem tudta betölteni, mégis a szűkebb patrícius réteg ellen irányult osztályharc, illetve az 1693. évi felkelés eredményének tekinthetjük. 156