A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Sterbetz István: A magyar Alföld állatföldrajzi szerepe a hósármány (Plectophaenax nivalis L.) téli mozgalmában

melyek szikeseinket s közöttük elsősorban a Hortobágyot e faj téli mozgalmában jelentős állatföldrajzi tényezővé emelik. Az utóbbi húsz évet felölelő pusztakutatásaim során igen gyakran nyílt alkalmam idevonatkozó észlelésekre. Meggyőződtem arról, hogy a szikeseinken lejátszódó hósármány mozgalmak időbeni megoszlásukat, és tömegviszonyaikat tekintve lényegesen eltérnek attól a képtől, melyet Közép és Nyugat-Európára rajzol meg az irodalom. E kérdést a két tájegység előfordulási adatainak statisztikai összehasonlításával kívánom megvilágítani. A Kárpát medencébenll8 megfigyelőnapon alapuló saját észleléseim mellé Dr. Beretzk Péter rendelkezésemre bocsátott szegedi fehértavi naplóját, valamint valamennyi, szaklapjainkban publikált előfordulási adatot figyelembe vettem. Az idevonatkozó forrásmunkákat az irodalmi felsorolásban részletezem. A Nyugat-Európára vonatkozó, különböző szaklapokban szétszórt vonulási dátumok pontosan fedik azt a képet, melyet Moltoni (1962) idézett cikke rajzolt meg pósíksági összefoglalójában, ezért helytakarékossági okból mellőzöm a tetemes nyugati irodalom részletezését és a mindössze 280 Kárpát-medencei adathoz a 141 felsőolaszországi észlelést használom összehasonlító anyagul. A két tájegységen végbemenő mozgalmak fetűnően eltérő időbeni alakulását a közölt grafikonban százalékos feldolgozásban szemléltetem. A Nyugat-Európát képviselő felsőolaszországi XI. és XII. legelején tömörülő adatok a többi hónapok jelentéktelenné zsugorodó értékeivel szemben itt későőszi átvonulóként mutatják be a hósármányt. Ezzel szemben a Kárpát-medencében alig kimagasló januári tetőzés mellett ősz végétől tavasz kezdetéig kiegyenlített számoszlopok tipikusan áttelelő fajt jellemeznek. A Nyugateurópában észlelt alacsony egyedszámok mellett feltűnő a magyar Alföldön évről-évre rendszeresen tapasztalható tömegmozgalom. Még élesebben kihangsúlyozódik a hósármány környezet igénye, ha a Kárpátmedencében tájegységek bontásában vizsgáljuk az adatok eloszlását. A megfigyelések 71%-a esik a Nagyalföldre, 9 Erdélyre, 8 a Felvidékre, 6 a Dunántúlra, 4 a Kisalföldre és 2 az Északkeleti-Kárpátokra. Huzamosabban elidőző, népesebb csapatokat kizárólag a Nagyalföld kopár szikesein lehetett megfigyelni. Ezek után feltehetjük a kérdést, hogy mi vonzza a hósármányt hazai szikes legelőink sajátos biotópjára ? Miért alakul ki Alföldünkön e fajnak nagyforgalmú, rendszeresen látogatott, szigetszerű telelőközpontja, amikor tőlünk délebbre nyugatabbra és az ukrajnai steppezónától elválasztó erdélyi sávban csupán kis számú, viszonylag ritka alkalmi átvonuló ? Minderre elsősorban a madár táplálkozás ökológiájában, majd a több más tundrái fajra is jellegzetes, vonulások-telelések során tapasztalható pusztai környezetigényben találok feleletet. A hósármány táplálkozásáról keveset mond az irodalom. Jourdain (in Witherby 1948) afészkelőareálbanChironomideákból,Tipulidákból,és Trichopterákból kikerülő nyári állati táplálékot említ. APoafélék, Schoberia, Cerastium, Plantago, Rumex növények apró magvait főleg ősszel és télen mondja jellegzetesnek. Portenko (1959) jóval a havasi periódus beállta után még csupasz Pireida hernyókat talált a tundrarégióban elejtett madarak gyomrában. König (1939) az Északi-tenger partvidékén Salicornia herbacea és egyéb maritim, halophyta növények apró magvait mondja a későőszi átvonulok kizárólagos táplálékának. Magyar alföldi áttelelők táplálékvizsgálatára 11 db gyomortartalom állt rendelkezésemre. Gyűjtési adataik a következők: Hortobágy 1942. XI. 24,2 drb, 316