A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

Temetés és búcsúztatók A temetést a Csokonai Kör rendezi. Gyászjelentést ad ki s a temetés időpontját június 27-én, szombaton délután félnégy órában állapítja meg. A református egyházi szertartás a Köztemető díszravatalozójában folyt le. A temetési beszédet Farkas Pál esperes tartotta. A város díszsírhelyet adományozott. Debrecen közönsége nevében Csobán Endre főlevéltárnok, a Csokonai Kör nevében Pap Károly elnök, a Petőfi Társaság nevében Gáspár Jenő főtitkár, az Ady Társaság nevében Gulyás Pál elnök, a Fazekas Gimnázium nevében Űr Márton igazgató búcsúztatta. A temetésen elhangzott beszédeket egy később megjelent újságcikk szerint — azonban. „... csak százak és nem ezrek hallgatták, holott a debreceni polgárságnak, a tősgyökeres cívisosztálynak tömeges megjelenésével kellett volna bizonyítania, hogy az ő vérükből és testükből is fölemelkedhetik valaki országos magaslatra."

39 A halált követő napon már napvilágot látnak a költőt elparentáló, egyúttal munkásságát méltató, jövőjét fürkésző nekrológok. Juhász Géza a Tiszántúl-ban, a népi írók Debrecenben megjelenő napilapjában vezércikkben búcsúzik: „Debrecenben О volt a költő. Komoly rang, nemcsak nagy elődei, Csokonai és Fazekas miatt," — állapítja meg. — „Kortársai közül, sűrű irodalmi környezetből, innen nőtt ki a modern magyar líra élvonalábaTóthÁrpádshamarosanitt taposták a sarkát a fiatalok: Szombati Szabó István, Szabó Lőrinc és Gulyás Pál. A százezres alföldi város lakosai közül egyedül neki adományozták a költő rangot, a többiről a beavatottak szereztek tudomást. Pedig olyan volt, akár a remete, vagy a szobatudós... Nem fűtötte semmi bohémság. Társaságba nem járt, barátokat nem keresett, párthoz, klikkhez nem tartozott. De sugárzott belőle valami, föl kellett figyelni rá kezdettől s számon tartották még akkor is, amikor már úgy érezték : letört..." Élete külső eseményeinek áttekintése után így folytatta Juhász Géza : „Senkinek a száján nem zengett ízesebben a káprázatos debreceni nyelv, a hajlékony, csupa dallam magyar ritmus. De magyar volt, elvárta volna, hogy érte menjenek, helyére állítsák, kiemeljék. Azt is kibírta, hogy magára hagyták... Az volt neki az alkotás, mint valami keleti kényúrnak az ópium. Nagy úr volt, dölyfös, királyiakat álmodó, amilyen csak a magyar szegény ember tud lenni. .. Elpusztíthatatlanul hitt magában, minden vereséget elviselt. Pünkösdkor láttam utoljára. Mosolyogva nézett a megsemmisülés arcába. .. Utolsó hónapjait megezüstözte egy ünnepi koszorú s bearanyozta Móricz Zsigmond fölmutató, helyreállító szava. A jövendő Magyarország egyik legkorábbi harcosát sirathatjuk benne. Hogy Debrecen a népi megújhodás fellegvárává tudott nőni, senkinek nincs benne több érdeme, mint Oláh Gábor hős kitartásának."

40 A liberális szellemű Debrecen című napilapban Kardos Albert a régi és kitartó barát írta a szintén vezércikként közölt nekrológot. Vigasztalannak találja helyzetét s azt a szerepét, hogy neki kell aggastyán fővel a nála húsz évvel fiatalabb férfit búcsúztatni. „De annyira sem testi, sem lelki szemeim nem homályosodtak el, hogy Oláh Gábornak igazi nagyságát, valódi lényét föl ne ismerném," —mondja el a hitvallását most is s a továbbiakban megállapítja, hogy a megboldogult életpályáján egy nagy szerelem vonul végig: a magyar irodalomnak és nyelvnek egyesített szerelme. Befejezésül Vörösmartyt idézi: Gondolj merészet és nagyot És tedd rá életedet... Oláh Gábor is merészet és nagyot gondolt: a magyar nyelv minden szépségét kizengő költő akart lenni s erre tette fel az életét."

41 Megszólal még egyszer és utoljára Móricz Zsigmond is, aki alig három hónappal éli túl barátját. Saját folyóiratában, a Kelet Népében közölt nekrológjá294