A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

Tóth Endre Oláh Gábor utolsó évei A hatvanadik életéve felé közeledő, jelentős műveit már megalkotott Oláh Gábor az írói dicsőség és hírnév iránt meglehetős kiábrándultsággal, hátralévő évei elé — jól ismerve régóta jelentkezett betegségeit (idegbaj, cukorbaj, látásának romlása) — keserű kétségbeeséssel és meghasonlással tekintett. Családot nem alapított, testvéreitől, rokonságától régen elidegenedett, barátai alig voltak. Aki egész életét az irodalomnak áldozta és „iromániás" megszállottsággal szakadatlanul az alkotás permanens lázában égett: élete vége felé mégis ott tartott, hogy mintegy negyven kiadott és ötven kiadatlan művel a háta mögött,—eszmeiségében bizonytalan, visszhang és átütő siker nélküli különc vidéki költőként könyvelték el ama kevesek, akik egyáltalán tudomást vettek létezéséről és működéséről. Néhány évvel előbb megtörténhetett pl, hogy Szerb Antal pályadíjnyertes, különben kitűnő Magyar Irodalomtörténet-ében egyetlen szóval sem emlékezett meg róla, — az érdekelt költő emberileg érthető méltatlankodását s a Szegeden élő ifjúkori pályatárs, Juhász Gyula elégtételül szolgáló szolidáris cikkét váltva ki. Vázlatos tanulmányunknak elsősorban az a célja, hogy az e pillanatban rendelkezésre álló dokumentumok alapján rekontsruálja ennek a nagyobbra hivatott, többre képes, de a kor nyomasztó és torzító körülményei s a saját felemás lelkülete miatt torzóban maradt író utolsó esztendeit, az 1938-tól haláláig terjedő időszakot. A téma megszabottsága s a publikációs hely miatt nincsen szándékunkban Oláh Gábor máig vitás irodalomtörténeti helyzetét és szerepét tisztázni. Ezt az írót mértéktelen ambíció fűtötte. Kozmikus költő akart lenni, a világhír és a halhatatlanság csalóka csillagait tűzte célul maga elé. S eközben a legszürkébb, tanárosan pedáns, sőt rideg agglegényi életet élte szülővárosában, Debrecenben, annak is egyik legsivárabb utcájában, a Kar utca 29. számú szülői házban,melynek egyhetedét örökölte s ahonnan életében sem lehetett kimozdítani. Az a csodálatos, hogy maga is látta harcai eredménytelenségét, kudarcait. Még harminc éves sem volt, amikor ezeket a keserű — de nagy önismeretre valló sorokat leírja: „.. .különben az életem csupa fonákság. Nem tudtam kiküzdeni magamnak azt a leányt, akit szerettem, nem értem el polgári pályámon azt a fokot, amelyet akartam, meg sem bírtam közelíteni azt a csillagot, ahová írói ambíciómá sarkallt... Nem csoda, ha összetörtem". S még csodálatosabb az a mániákusságig fajuló konokság és elszántság, amellyel — Ady szavaival élve — „a lehetetlent akarta lebírni". De míg az Ady harca teljes diadalt aratott, az Oláh viaskodása csak félsikereket és kudarcokat eredményezett. 18* 275