A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke a Hajdú-Bihar mondahagyományában

rokonságot mutat a hősmondák etikai normájával. Feltehető, hogy a politikai események (nemzeti és szociális mozgalmak, küzdelmek) mondai projekciói az elmúlt évszázadokban lényeges — olykor alighanem elsőrangú — témái lehettek a szájhagyománynak. Azt mindenesetre bizonyosnak vehetjük, hogy volt olyan időszak, amikor a hősénekek, a történeti népmondák személyhez kapcsolt bizonyos típusai és a népmesék hőseinek megformálásában kölcsönhatás állott fenn, s hogy a róluk szóló előadási (epikai) formák párhuzamosan futottak egymás mellett.

37 A hősök egyes műfajokban megtalálható jellemző vonásainak analízise és összehasonlítása mutatja majd meg, hogy mikor, hol, és milyen mértékben érvényesült a kölcsönhatás. Ez a munka mutatja meg azt is, hogy milyen összefüggések vannak és milyen etnikai elhatárolások tehetők a hős-idea tekintetében és annak kifejezési (mese, hősének, monda) formájában.

38 Fejtegetéseinknek határt szabva röviden azt emeljük ki, hogy a B-típusba sorolt elbeszélések a hős megteremtésének igénye és megformálási módja szerint lényegesen különböznek az A-típustól: egyrészt magas etikai igény kifejezői, másrészt művészi formák. Ennek a típusnak a helyét a népmese és az A-típusú (explikáló) történeti monda között jelölhetjük meg. Természetesen a jól körülhatárolható A és В típus mellett számolnunk kell átmeneti hagyományformákkal, amelyek nagyfokú tartalmi ingadozást és formai bizonytalanságot mutatnak. A bizonytalansági tényezőnek két komoly forrása van: 1. a hagyomány hordozóinak tehetségbeli különbsége,2. a hagyomány iránti szemléletmód mélyreható változása. Mindemellett figyelembe veendők az olyan okok is, mint az előadók életkora, társadalmi helyzete, lelkialkata, s nem utolsó sorban a feljegyzés és publikálás módja. Kétségtelen, hogy a jelen állapot megítélésénél a szemléletmód ismerete rendkívül fontos, de éppen úgy az elmúlt korszakok hagyományának vizsgálata esetében is. A mai helyzetet illetően — a sematikusan felfogott hanyatlási képpel kapcsolatos fenntartásunkat hangoztatva

39 — általános az a vélemény, hogy a szemléletmód gyors átalakulásával párhuzamosan mindinkább feledésbe merülnek a prózai népköltészeti alkotások is.

40 A változás ismérve a latens, paszszív hagyománykincs,

41 s úgy tűnik, hogy ebben a változásban a pusztulásnak legszívósabban ellenálló tartalmi egységben, a szüzsében ősi (nem tudni, hogy mikori) alkotásforma rejlik.

42 Tény, hogy a folklorista a prózai népköltészeti formák (mese, monda különböző tipusai)határainak egyre fokozódó bizonytalanságát, tartalmi elemeinek kontaminálódását láthatja. Szerintük ez a folyamat nem feltétlenül a pusztuló népköltészet velejárója, mert mint fentebb utaltunk rá a tiszta forma könnyen hihető volna, ha egy elbeszélés (mese, monda) csupán logikai absztrakció lenne. Munkánk bonyolultabbá, nehezebbé vált; szükségszerű lett az „egyszerűformák" kutatása, amelyek a társadalmi létben és az emberi lélekben gyökerező elbeszélő egységek, amelyekből bárhol és bármikor művészi formák jöhetnek létre.*

2 Azt is mondhatjuk, hogy az irodalmi-filológiai szemléletű kutatási irány mellé egyre inkább odakívánkozik a históriai és szociológiai aspektusú etnológiai kutatás. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy milyen sokrétű és gazdag forrásanyag a szájhagyomány: az ember, a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség történelmének, költői hajlamának, érzés- és gondolatvilágának, kulturális tevékenységének egyformán bizonyítója. S most, amikor a történeti népmondákról, pontosabban a hajdú hagyományokról szólunk,külön kiemeljük azt a gondolatot, hogy a szájhagyomány egyik nagy értéke történetiségében van: azoknak a forrásoknak gyűjteménye, amely a dolgozó nép történeti sorsának íratlan lapjaiból rakódik össze, s amely emberi törekvésekről, szenvedésekről stb. beszél. A folk246