A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban

fejez ki. Az utóbbi kritérium nem is hiányzik Matánál, az előbbi azonban csak részben valósul meg. Igazában nem filozófiai meggyőződések kimondásáról van nála szó, hanem e meggyőződés keresésének gyötrelmes folyamatáról, amely azonban sohasem visz el a bizonyosságig, mert a nyomában mindig ott járó kétely újra és újra lerombolja, amit az elme felépít: Nem érdemes, mégis szeretném, Ha fel tudnám fogni ésszel, Hogy szabadság köt-é vagy kényszer A végtelen véges keresztjén? Hogy leszálljak a kék keresztről S úgy hitegessem közbe-közbe Tudó-magam, hogy mindenestől Énbennem fut a minden ősszel Hogy ahová most befefúrja Izzó, azúr szögét a messze, Szegény, sebzett jobb tenyerembe Tamáskodik balkezem újjá. (A végtelen keresztjén) Nem véletlen, hogy a „gondolat" és a „titok" legsűrűbben használt, szinte „rög"-szavai közé tartoznak. Egyik legmélyebb, legkínzóbb élménye a megismerés lehetőségének és határainak kérdése, a gondolkodó elme s a világ viszonya. A valóság, a dolgok mögött rejlő lényeg megismerésének vágya hajtja, amint már egyik korai versében is megfogalmazza: Jobbról az egy, balról a semmi, Köztük szedem a lábom. Szeretnék valamit megkeresni, És nem találom. Szeretnék csak úgy sebtiben Odajutni egyszer, ahonnan Olyannak látszik minden amilyen, Hogy meg is mondjam ... (Középütt) A léffyeg megismerésének vágyánál azonban egyelőre sehol sem jut tovább költészetében. A „titok" — hiába ostromolja a gondolat — Mata szemléletében titok marad, a lényeg, hiába minden gyötrődés, nem tárul fel az emberi ész előtt. A gondolkodó sorsa tehát szerinte — ha szabad így kifejeznünk — valamiféle ismeretelméleti nyomorúság. („A gondolat múlandó, mint az ember, Nem ejti tőrbe törvény és a forma". — „Téged a csend veszt el, nem ének. S a gondolat, a mély szirénje." Intelmek a balga költő számára.) Az emberi gondolat gyarlóságának eszméjéhez társul nála az a hit, hogy a szó a gondolatnál is gyarlóbb, vagyis hogy ez kifejezve még el is torzul, elszegényedik, már csak árnyéka önmagának: 234