A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban

Népmondakutatásunk első korszakát Szendrey Zs. tipizáló tanulmányai zárják le.

3 Azután alig gyarapszik népmondaszövegeink száma, módszertani kérdésekről pedig szó sem esik. E műfaj kutatásának első összefoglalását nyújtó Magyarság Néprajza sem ad sokkal többet az egyes mondakörök kutatására vonatkozó eredmények összefoglalásánál.

4 Nem célunk részletesen elemezni a magyar népmondakutatás történetét, ezért bátran lépünk előre. A kedvező fordulat már a közelmúltba tartozik, s itt elsősorban Kálmány L.-nak a történeti népköltészet körébe vágó hagyatékának megjelentetésére

5 és az 1848-as néphagyományok gyűjtésére irányuló országos méretű vállalkozásra utalok,

6 amelynek eredménye Dégh L.,

7 Ortutay Gy.

H és Sándor í.

9 tanulmányaiban összegeződött. A folytatást a történeti néphagyományok más területén Dankó I. tanulmánya,

10 Szentmihályi I. könyve

11 és a szerző dolgozata jelzi.

12 Felsorolásunkból kitetszik, hogy főképpen a történeti mondakutatás eredményeire ügyeltünk, ami azonban nem jelenti azt, hogy a népmonda másik, élmény- vagy hiedelem-monda ('babonás történet') névvel jelölhető területén nem jutottunk előbbre. Tény, hogy itt még több a tennivaló s a gyűjtőmunka is kecsegtetőbb. Hangsúlyoznunk kell, hogy az eddigi munka értékelése, a népmonda elvi kérdéseinek tisztázása elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy komolyan továbbhaladhassunk. De még égetőbben sürget bennünket az anyaggyűjtés, a szanaszét heverő adatok összehordása, amelyet eddig elmulasztottunk. Hiányoznak a különböző vidékek hagyományát felölelő mondagyüjtemények, olykor a szórványos mondaközlések is. Ha a kéziratos adattárainkra tekintünk, akkor sem sokkal biztatóbb a helyzet. De mindennél világosabban beszél az a tény, hogy modern szempontú mondagyüjtemény alig jelent meg nálunk mostanáig. Ebből a tényből kiindulva vállalkoztunk arra, hogy a Hajdúság mondahagyományát felvázoljuk, s ösztönzést adjunk e táj mondakincsének szisztematikus összegyűjtésére. Első lépésként a leginkább kínálkozó, történeti jellegű hagyományokra vetjük tekintetünket, bár tisztában vagyunk azzal, hogy azt is csak az elbeszélő hagyománykinccsel való összefüggésben elemezhetjük alaposan. Valahol azonban el kell kezdenünk a munkát, ha előbbre akarunk jutni. A Hajdúság népköltészeti hagyományának összegyűjtésére már régen történt kezdeményezés. 1914-ben a Csokonai-Kör, a Petőfi-Társaság és a Kisfaludi-Társaság közös rendezésében megtartott irodalmi díszgyülésen Debrecenben Sebestyén Gyula bejelentette, hogy Pap Károllyal tervbe vették, sőt már meg is kezdték a hajdúsági néphagyomány gazdátlan kincsének összegyűjtését.

13 A vállalkozás nem valósult meg sem akkor, sem később, mint azt Sebestyén Gy. két évtizeddel később még remélte. Ha nem is ilyen szervezetten, valamelyes munka csak megindult, ezt mutatja több kisebbnagyobb tanulmány és adatközlés megjelenése.

14 Témánk szempontjából nagy jelentőségű a Szendrey Zs. szerkesztésében közzétett Nagyszalontai Gyűjtés,

15 a debreceni Déri Múzeum Adattárának Néprajzi Gyűjteménye,

16 de nem kis haszonnal forgattuk Móricz Pál és Porcsalmy Gyula könyveit, elbeszéléseit. Célunknak megfelelően elsősorban a népmonda anyagra támaszkodunk, a mi szempontunkból ezek az elsődleges források. Megjegyzendő, hogy a rendelkezésünkre álló népmondák sem teljes értékűek, mert a gyűjtők nagyobb része csupán a tartalmi vázlat rögzítésére fordított figyelmet, s alig ügyelt egyéb körülményre. Még inkább vonatkozik ez a nyomtatásban meg216