A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

ják, hazafelé vállukra akasztják. Akasztóul szíjat, vagy madzagot használnak. A dudálást a disznó már annyira megszokta, hogy ha hajtás előtt kiengedi a gazda az árokpartra legelni, meghallja a dudálást, magától a többihez csatlakozik. A legértékesebb mindig az a tülök, amelyik legnagyobb, öblös hangú és igen szépen van díszítve. Ez rendesen a csürhésgazda tulajdona. A város szélére nem mindig egyszerre érkeznek ki, ezért amelyik hamarabb érkezik az megvárja a többit, s együtt mennek a legelőre. A fiatal bojtárok kint a jószág mellett ráérő idejükben ostornyelet cifráznak és tanulják a dudálást vagy tülkölést, mert szégyen az, ha a kondásnak nem szól a szájában a duda. A századforduló óta használják a réztrombitát is. Némelyik pásztor ezt jobban szereti, mert annak élesebb a hangja. Vannak helyek, ahol egyezség van a pásztorok között. A kondások tülköt, a csordások rézdudát használnak. Mások pedig egyáltalán nem használják, nem szeretik. Inkább ostorral csürgetnek, bár az fáradtságosabb mégis így szoktatják a gazdákat. Egyesek arról panaszkodnak, hogy bár szívesebben használnák, mégis inkább lemondanak róla, mert manapság nem, vagy csak nagyon nehezen lehet magyar marha tülköt szerezni. Az Alföldön a vizek szabályozása előtt nagyon nagy sár volt. A marhahajtó utakat a sok szekér, és a sok marha úgy felvágta, hogy nehezen lehetett lábolni. A pásztor amikor a marhát terelte, úgy belemerült a nagy sárba» hogy a lábát alig tudta kihúzni, sőt nem egyszer megesett, hogy csizmáját lehúzta a nagy sár.

131 Míg ő kínlódott a sárral, addig a jószág bár nehezen, mégis elfutott előle. Ennek megakadályozására sár idején az ügyesebb pásztor /aidö-at csinált magának. A falábat jó erős akácfából csinálta ügy, hogy kb. 65 cm hosszú rudat kifaragott és a földtől számítva kb. 40 cm-re állót csinált rá, az állón felüli részét lábához kötötte. Aztán egy hosszú botot fogott kezébe és a bot segítségével gyorsan tudott a marha után menni. Az ilyen ügyes falábon járni tudó pásztorokat aztán falábúnak nevezték. Innen magyarázható, hogy az Alföldön régen igen sok „falábú" nevű ember volt.

132 Igen ritkán már hallani azt is, hogy villanypásztor őrzi a jószágot, de ez korántsem általános, hiszen ahhoz, elsősorban legelő s kedvezőbb körülmények kellenek. Az ősi terelők, terelőeszközök hasznos segítői, nélkülözhetetlen szerszámai a pásztornak. Mindaddig megtalálhatók lesznek a Hajdúságban, de szerte mindenütt az országban, s más szomszéd népek pásztorainál is„ míg a hagyományos, kialakult rend él a jószágtartásban. 13* 195