A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

vót pakolva a szerszám, meg minden. Leterítette az ember a szűrt, arra kipakolt, dógozott. Dobozba, vagy szerszámos zacskóba vót tíve minden, mert szijjel hullana ennek az apróságnak mindene. Hiszen még sokszor össze sem érkeztünk pakolni, ugrani kellet és menni, mert ez a falusi mines olyan, hogyha meglát egy szekeret, utána veszi magát, azír kellett vigyázni, ha az ember a jószág mellett dógozott."

65 Aztán árjával felszúrja a botra helyezendő kaucsuk, „kócsag" darabot, egy másikkal körülkarcolja. Ennek alapján kivési a helyét vésőjével, beilleszti az előre kivágott formát, a rajta levő egy-két, esetleg több lyukon át rézdrótból vágott szeggel leerősíti, leszegzi. Ha kicsit nagyobb lesz a kivágás, mint, amilyen maga a minta, akkor úgy segít rajta, hogy körülhatárolja, vékony rézlemezeket ver körül rajta. S ha elkészül egy kör, letisztítja, lereszeli. Ha nem fekszik pontosan, reszelőjével laposra igazítja, simítja, letisztítja. A rézlemezből kivágott keskeny darabkákat a vésővel kinyitott helyre élével illeszti és körmével lenyomkodja, majd belekalapálja. Gyakran vékony kaucsukot is rak be élére állítva. A kemény kaucsukfélét nem szeretik a pásztorok. Ha az ilyen megázik, törik, megrepedezik és kiporlik. Dolgozni nehezen lehet, mert igen kemény. Ezért aztán főzték s melegen lehetett faragni. A szarut pedig elfűrészelték, meleg vízben vagy gőzben kicsit meglágyították. Aztán lehetett akár szálanként is széjjelszedni. A díszítmények rendkívül változatosak és minden készítőnél egyéniek. Leggyakoribb a virágdíszítés. Gyakori a ló, tehén, bika, disznó, kutya ábrázolása. Ritkán találunk egy pár madarat, így gólyát, fecskét, galambot, bíbicet, sast. Szinte elmaradhatatlan az égitestek ábrázolása. Mintázzák a napot, félolhdat, valamint csillagokat. Nem hagyhatják ki egyszerű eszközeiket kést, villát, kerekfejű kanalat, fejszét, bográcsot szolgafával. Ott találjuk ezenkívül a mindennapi környezetet, gémeskutat vályúval, kunyhót vasalóval, a karámot, s ott áll maga a pásztor alakja is. A régi díszítmények közül ritkán hiányzik a magyar címer a koronával, koszorúval. Néha ugyan erősen stilizálják, de a fejen levő főhelyet foglalja el. Ritkábban ugyan, de találkozunk Debrecen címerének ábrázolásával is, melyben főmotívum a zászlótartó bárány. Látunk gémeskutat melynek tetején gólya áll. Az első világháború után pedig legkedveltebb motívum a cserepes tulipán lett, de nem volt ritka a gyöngyvirág, gyakori a rozmaring és elmaradhatatlan a távoli templom képe. Némelyik pásztor a bot fejét juh, vagy borjú, néha marha lábszárcsontból készíti. Ezt rendesen teleönti ónnal, hogy súlyosabb legyen. Az ilyen fej rendesen kerek, ritkán formálja négy- vagy hatszögletessé. A csontnyélben más technikával dolgoznak. Itt már sokkal több a geometriai díszítés, minek a csont keménysége az oka. A csontot sokkal nehezebb kidolgozni, mint a fát, éppen azért nem berakással, hanem bevéséssel, vagy karcolással díszítik. A birtokunkban levő darabok díszítése kicsiny lyukasztóval történt. A csontba lyukat fúrnak és abba színes anyagot, rezet, vagy kaucsukot ütnek bele. Ezzel a technikával verik ki az egyszerű motívumokat. Az egyes díszítőelemek kapcsolása egészen sajátos. Szinte azt mondhatnók, hogy megvan mindeniknek a maga törvényszerűsége. A tányéros botfejen felül rendszerint kerek formában stilizált virágdíszítés van, legtöbbször virágcsillag, néha egy állat alakja uralja a teret. A karcsúvá keskenyülő botfejen virágok vannak. A díszítmények sorát egy körülfutó virágkoszorú nyitja meg. A második, harmadik és következő mezőkben összefüggő kom169