A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ikvai Nándor: Néprajzi adatok a debreceni vaseszköz-lelethez

vasat vízbe mártva hirtelen hűtik le és ezt az edzést néha többször is elvégzik. Az általunk vizsgált mindkét fejsze használt, erősen kopott. Az elhasználódás főleg a nagyobbik (IV. 60. 1. 2.) példányon figyelhető meg, amelynek az éle nagy ívben domborodik és sarkai kopottak. A használatra utal a kisebbik példány (IV. 60. 1.1.) csorba éle is. Alakjukról ítélve a hosszabbik forma nagyoló-, un. hasítófejsze, míg a kisebbik inkább szekercetípus, minden valószínűséggel a maiakhoz hasonló hosszabb- (80—100 cm), illetve rövidebb (40—60 cm) nyéllel. Teljesen egyező formák alig akadtak a régészetinéprajzi irodalomban. Horedt Kurt közöl hasonlóakat Erdélyből, mint eladásra készített kováesárukat valamint a vidéki múzeumok anyagában lappang egy-két darab; pl. a békéscsabai múzeumban láthattunk hasonlót 54. 2704. 1. leltári szám alatt.

29 Szabó Kálmán középkori ásatási anyaga a fenti módon készült, de inkább csak széles vágófelületű könnyebb kéziszekercéket, fokosbaltákat tartalmaz.

30 A fejszék és változataik, mint fegyverek is jelentősek a falusi nép életében. Talán ennek is tulajdonítható, (azon kívül, hogy a vasnak tulajdonítanak mágikus erőt), hogy annyi sok babona kapcsolódik hozzájuk.

31 A fejszeárak változásairól pl. jól tájékoztatnak bennünket a korabeli árszabásrendeletek, házleltárak, stb. adatai. Körmenden a kovács „Egy jó Eördögh Fejszit az maga vasabul d 50" (50 dénárért), míg egy faragóbaltát 40 dénárért készített 1658-ban.

32 1835-ben a sopronmegyei Horpácson kisebb fejszéket 45, 30 és 21 krajcárban, egy szekercét pedig 1 forintban foglalnak leltárba.

33 1948-ban a tiszaigari cigányok a kisebbik fejszét 4, a nagyobbikat 10—11 forintba számolták.

34 A fentebb ismertetett leletekkel együtt került elő két lándzsa is. A néprajzi irodalom ezekkel a fegyverekkel kapcsolatosan (jóllehet népi használatban, széles körben elterjedtek lehettek—, hiszen minden kovács elkészíthette őket) semmit sem tud. A közelmúlt népéletében kevésbé játszott szerepet. Zoltai Lajos, a debreceni utcakapitányokról (stb.) írott tanulmányában a strázsákról a következőket írja: „Korábban a lakosság soros szolga* lattal közvetlenül maga teljesítette az éjjeli vigyázást. Hanem 1730 után a tanács megszüntette ezt a megunt szokást. Az utcák ezentúl éjjel-nappal járkáló, rövidgalléros, abaköpenyeget viselő láncsás őröket állítottak szolgálatba. . ,"

36 Az idézett láncsás jelző, sejtésünk szerint hasonló fegyverre utalhat. Egyébként a földművelő nép körében, az egyszerű, ún. „kéznéllevő" fegyverek igen kedveltek, így hát nem tarthatjuk problematikusnak a lándzsáknak, a már ismertetett gazdasági eszközökkel való együttes előfordulását. A lándzsák jó állapotban maradtak fenn. A hosszabbik (IV. 60. 1. 3.) példány köpüje (ahogy azt a friss törésfelületből megállapíthatjuk), a lelet előkerülése után sérülhetett meg. Tehát valamennyi előkerült darab (bár használt) de ép tárgy lehetettel rejtésekor. Mindkét lándzsa köpüjében egyegy kovácsolt vasszeg látható, míg a köpük belsejében határozottan felis^ mérhetők a fanyomok, a nyél nyomai. Az általunk ismertetett fémek anyagára vonatkozóan, valamint azok készítésmódjának megvilágítására néprajzi szempontból alig mondhattunk valamit. A tárgyak kormeghatározása a hagyományos régészeti gyakorlattal is csak körülbelüli és a XIII—XV. századra tehető. A pontosabb kor—-, technikai eljárás, anyagvizsgálat, stb. meghatározása a metallográfiai módr szerekkel végzett vizsgálatokra vár, amelyeket csak némileg pótolnak „a 146