A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)
Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség
rosnak, gazdaasszonynak van saját nyila, azaz nevével vagy jegyével ellátott réz, vagy bádog-bárczája. Meghatározzák helyeket, a sorokat és a kezdők pontot, azután összeadják a nyilakat —• nyíleresztés —- és végre következik a húzás = nyílvetés. Akié az első kihúzott nyíl, azé az első és tovább a többi nyíl szerint a többi hely. Ez teljesen azonos a nyilasokért való nyilvetés gyakorlatával, csak hogy a nyíl a kor haladtával, bárcza alakot öltött.» 144 A debreceni, karcagi, és nyíregyházi mézeskalácsosoknál a vásáron a legrégebbi iparral rendelkezőé az első hely. Azt tartják, hogy csak a suszterek, csizmadiák és árusok, tehát az „alantasabb" mesterségek döntik el a helyet nyílvetéssel. Némelyik mester azonban hallott arról, hogy valamikor szokásban volt a nyílvetés a mézeskalácsosok körében is. Papír darabra felírták nevüket, beledobták egy kalapba, s amikor mind benne volt, egy arra járó ismeretlen gyerekkel húzatták ki, és a húzás sorrendjében telepedtek le. A vásárokon a sorrend nem volt közömbös. A jó vásár gyakran fügött attól, hogy milyen helyet kapott az árus. Az elhelyezkedés gyakran foglalkoztatta a hatóságokat is. Éppen a mézeskalácsosokról olvashatjuk egy Kézdivásárhelyre vonatkozó (1809) levéltári anyagban a következőket: „A kenyeresek, mézesek, az Sertés hús vágó Pad helyeik a Vertán Bótya háta megé szorítassanak árulás céljából." 146 A vásárokon a több sátorral rendelkező mézeskalácsos mestereknek volt egy fősátra és voltak rnelléksálraik. A fősátrak egysorban voltak a legforgalmasabb helyen. Debrecenben a Széchenyi utcán a Szepességi utca sarkán, Nyíregyházán a Rákóczi úton. A debreceniek a karcagi mézeskalácsosokat szerették kiszorítani ebből a sorból s az utca másik oldalára akarták helyeztetni őket. Ennek az erős „konkurencia" volt az oka. A melléksátrak a vásár különböző helyein az árusok sátrai közé voltak beiktatva. Voltak sátraik a „mutatványos téren" és más utcákon is. A fősátorban a mester vagy a felesége árusított. A melléksátrakban a segédek, rokonok, kiverőlányok, esetleg alkalmi árusok végezték az eladást. A mézeskalácsosok is — mint a többi kisiparosok — eljártak a környező helységek vásáraira, az elmúlt századokban még fokozottabb mértékben, mint az utóbbi évtizedekben. A debreceni mézeskalácsosok XVIII. század elején kiadott céhlevele a következőképpen szabályozza a vásáron való viselkedést: „Nem különben mind a mi városunkban, mind külső vásárokban kirakodván ne legyen szabad maguknak a Mestereknek sem Cselédgyéknek a Vásárló Embert más elől, vagy szóval el híni, vagy intéssel el idegeníteni, két forint büntetés alatt. 148 Valószínűleg már akkor is több, vagy nagyobb sátorban árultak, ha ott volt a mester és a „cselédgye" is. Századunk folyamán vásárra a mester vagy a felesége, nagyobb vásárra az egész család és a segédek is elmentek. A vásárra minden mézeskalácsos központból szekérrel mentek (XXIV. tábla). A harmincas évek óta vasúton és teherautón is szállítanak. Azt vallják, hogy ez sokkal kényelmesebb. Az áruk szállítására vonaton kaptak kedvezményt is. Más városokban élő mézeskalácsos mesterek is szekérrel szállították az árut és a „sátorfát" a vásárokra. Szekéren szállították az árut a váci 14 ' és bajai 148 mézeskalácsosok is. Az utóbbi évtizedekben nem minden vásárra járó kisiparosnak kellett külön szekér, különösen ha az nagy szekér volt. Ezért vásárra menés előtl társultak, s így együtt alkudtak meg a kocsira. Ha „kivolt" egy szekérre való társaság, akkor annak, aki még hozzájuk akart csatlakozni, azt mond128
