A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség

kább használaton kívül vannak az ollót, kesztyűt, órát, csizmát, szőlőíürtöt ábrázoló formák is. Ma már ugyancsak a Déri Múzeum gyűjteményében vannak olyan mézeskalácsos formák, amelyekkel nem egysíkú, hanem három dimenziójú tésztákat készítettek. Ezek készítésére a mesterek már nem nagyon emlékeznek, bár ilyen jellegű készítményük még ma is a bölcső. Mézestésztából erre a célra készített formákból kiütik a bölcső két végét, s egy kisült téglalap alakú tésztát melegen meghajlítva összekapcsolják a két véget és lisztes csirizzel összeragasztják. Kis — 3-5 cm nagyságú — külön formával megformázott pólyásbabát helyeznek bele. A kocsi vagy hintó készítésének csak az emléke él már napjainkban. A hintó két oldalát formával ütötték ki és ezt az aljának, végének és a tetejének szolgáló tésztacsíkkal kötötték össze a bölcső készítéséhez hasonlóan. Ugyanilyen módon készítettek régen kosarat és templomot is.

129 A legnagyobb mézestányérokat — mint már utaltam rá.— drukkolókkal díszítik (XVIII. tábla). A drukkolok — a formákhoz hasonlóan — szintén keményfából készültek. Köztük a különbség csak az, hogy míg a forma egységes kompozícióba olvasztja össze a különböző díszítőelemeket, addig a drukkoló csak egyetlen díszítőelem bevéséséből áll. Ezeket a nagy tányérok tésztájának sima felületére nyomják rá, s a nyomás hatására a tészta felnyomul a drukkoló bevésett díszítésébe. Leggyakoribbak a virágot, szőlőfürtöt, címert, méhkast, állati, emberi alakot és hetüket ábrázoló drukkolok. Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a debreceni és tiszántúli mézeskalácsos formák díszítésben más jellegűek, mint a dunántúliak. Ez utóbbiak jobban megőrizték a történelmi és földrajzi adottságaik miatt a nyugati művészet és formafaragás hatását. A tiszántúli formák faragóművészei a magyar életből vették témáikat s csak apró elemekben maradtak meg a nagy történeti, művészi stílusok főleg a barokk, rokokó és biedermeier hatásai. Jellegében mássá teszi a tiszántúli, de főleg a debreceni formákat és az egész mesterséget az, hogy bibliai, vallási témák szinte teljesen hiányoznak. A „kálvinista Róma'

5 és a környék népének ízlése, igénye, szemben áll a szenteket, püspököket, bibliai jeleneteket ábrázoló, a középkori művészet hatását őrző formák jellegével. A rendelkezésünkre álló több száz formán alig található vallási elem. Ezek is teljes egészében használaton kívül, a múzeum gyűjteményében vannak. A Nagytemplom képe is csak az utóbbi két-három évtizedben került rá idegenforgalmi érdekesség miatt, mint a város jelképe, a debreceni tányérra. A debreceni mézeskalácsos formák vizsgálata közben két folyamatot ismerhetünk fel. Az egyik az, hogy konzervatívan őrzik a korábbi századok formáinak alakját és díszítését. Ennek a magyarázata az, hogy sok formametsző valamely újabb készítményét egy régebbit utánozva, alapulvéve készít el. Ez az évszázadokon át ható hagyományozódás magyarázhatja egyes formák archaizmusát, a korábbi századok művészi stílusait megőrző jellegét. Ezt bizonyítják az állatfejes kardok, az aránytalan alakú, szűk vállú huszárok, az empire jellegű virágkosarak és azok a formák, amelyek a XVIII. század ruházati divatjának emlékét őrzik. Ezzel a hagyományozódási tendenciával szemben érvényesül a formákon az aktualizálódásra való törekvés. Ez megnyilvánul abban is, hogy a régiek mintájára készült formák díszítőelemein a faragó változtat, az újabb ízlésnek megfelelően 118