A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Nagy János: Tóth Árpád diákkori beszédei

meg 1876-ban. Koporsójára egész nemzet könnye hullott, király és nép találkozott a nagy búban, s a királyné koszorúja, meg a nép filléreiből fennálló hatalmas ércszobor közös, tiszta kegyeletről beszélnek. Mi pedig, későbbi kor gyermekei, reá emlékezve, nem tudjuk, mit csodáljunk meg benne inkább: a nagy bölcsességű államtudóst-e, a mindenik sorában, mindenik szavában hazaszeretettől égő írót, szónokot-e, vagy a magasztosán egyszerű, polgárerényekkel teljes embert? Nagy volt ő, mint állam- és jogtudós. 1833 óta,<-*a mint egyik életírója irja róla<— ő a jogfolytonosság elvének legnemesebb képviselője, életének aranyfonálként vonul végig a jog védelme. A jogért küzd akkor, midőn az elnyomott lengyelek ügyében szólal fel, vagy a mikor a súlyos igában görnyedő jobbágyokról beszél; a jogot védi akkor, midőn megalkotja híres büntető törvényjavaslatát, melyről a külföldi tudósok is tisztelettel emlékeznek meg; a jogért tűri 1843-iki meghurcoltatását is, midőn nem vállalta el azt a követi megbízatást, mely szerinte jogtalan, mert szenny tapad hozzá. A jog felkent harcosa volt 1848-ban igazságügyi minisztersége alkalmával is, mikor gyötrő betegsége dacára is eleget tesz fontos hivatásának, míg csak a minisztérium le nem köszön. S volt-e nála hatalmasabb védője jogainknak az elnyomatás nehéz napjaiban, mikor felvette jogainkért a harcot minden ellenünkkkel szemben, megfelelve a Lustkandl Vencel kicsinyes áskálódásaira éppenúgy, mint a pöffeszkedő osztrák nagyurak nagyhangú támadásaira? De soha nem engedte magát elragadtatni a szilaj hévtől, mely oly sokszor meggondolatlanságra vezet; hiú ábrándok után sohasem futott.Nyugodt mérséklet jellemzi politikáját; hiszen a mint ő mondta, a túlzott óvatosság sohasem olyan veszélyes, mint a túlzott merészség. Mindenkor jobban tudta szeretni a hazát, mint gyűlölni annak ellenségeit. Államférfiúi bölcsességének leghatalmasabb emléke mindenkor a kiegyezés marad, melylyel kibékített egy addig egymást meg nem értő királyt és nemzetet, melyért örök hála illeti meg őt, s melyről angol életírója is így beszél: „Idővel a művön talán változtatni kell, de a mestert azért nem szabad feledni, mert az elvek, melyeknek alapján művét építette, olyanok, minőktől az állam sohasem állhat el egy könnyen."Méltán megérdemli azt a nevet, melyen máig is emlegetjük: ,,a haza bölcse", ő volt a magyar Aristídes. De nagy volt ő, mint író, mint szónok is. Stílusa tömör, hatalmas, erőtől duzzadó, minden szavának súlya van, haszontalan szóvirágokat soha sem használ. Beszédei olyanok, mint a nehéz, komor, sújtoló fegyverek, melyeken nincs semmi dísz, semmi cifra, de a melyekre mégis néma kegyelettel tekintünk, mert fényes diadalok hatalmas eszközei voltak. Mikor szónokolt, nem lángolt a beszéde, mégis magával ragadta a hallgatót; mélyen csengő, mindenkor a magasztos igazságot hirdető hangja a szívekbe talált. Már követeskedése első idejében feltűnt beszédeivel, maga Kölcsey is így jellemzi: „Erős hangú, lelkes érzelmű, nem közönséges ékesszólása férfiú ez." Ékesszólása híres két felirati beszédében nyilvánul legszebben; ma is, ha olvassuk, valami magasztos érzés emeli a szívünket, ránk száll e beszédekből írójuk csodás honszerelme, megvesztegethetetlen jogérzete, s büszkeség támad bennünk, hogy ezek magyar ember művei. Hát még mikor ez a lánglelkű bölcs, az ország küldötteinek gyülekezetében fennállva, elmondta e fenséges beszédeket, minő jelenet lehetett az?! Valami olyan, mint mikor égbe nyúló szirtek orgonáján játszik a zúgó vihar. És mindezek után mit szóljunk Deák Ferencről, az emberről, a polgárról? Aranyban, ezüstben pompázhatott volna, kitüntetésekben válogathatott volna, s ő megmaradt egyszerű, igénytelen polgárembernek. Nem fogadta el még a király és a királyné arcképét sem, s jutalmul csak azt kérte királyától, hogy mondja el majdan koporsója felett: Deák Ferenc becsületes ember volt. A hatalmat, méltóságot sohasem szerette, megvolt benne, — mint egyik életírója mondja —, a becsületes ember azon félénksége, mely aggódik, hogy több hatalommal ne bírjon, mint a mennyi összefér a szabadsággal. Szerénysége legjobban kitűnik abból, hogy minden sikerét annak tulajdonította, hogy honfitársai között sokan vannak vele egyvéleményen. Családot nem alapított, hogy hazája odaadó, hűséges szolgálatában mi se kösse le. Szíves modorával mindenkit megbűvölt, mint embert és polgárt, politikai ellenfelei is szerették és becsülték. Szellemessége, derűs humora oxszágos hírű, hiszen ki ne ismerné a Deák Ferenc jóízű anekdotáit? Nagy ember volt ő mindenképpen, méltán lehet rá büszke a magyar nemzet. S most, midőn büszke ércszobra előtt hódol emlékének az ország fővárosa, midőn országszerte az egész magyarság őt ünnepli, rójjuk le mi is, magyar ifjak, iránta hálánkat, rójjuk azt le egész életünkkel, példa222