A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Beke Albert: A „Nyugat” debreceni kapcsolataihoz

különösebb okokra gondolnunk; a közönséget csupán az gátolta felfokozott várakozásainak tökéletes művészi kielégülésében, hogy ,,Tóth Árpád — mint a jelenlevő Kardos Albert mondja — nem volt megáldva élénk hanggal és színező tehetséggel, vagyis a deklamádás színes kellékeivel, azonkívül az akkor 23 éves Tóth Árpád némi lámpalázzal is közdött, hiszen a debreceni irodalmi közönség előtt ez alkalommal mutatkozott be először." A matiné tehát nem hozta meg a döntő hatást, s nem gozta meg „a műsor piece de resistance-képp utolsónak maradó Ady" sem, mert az „élénk hangnak", a „színező tehetségnek", vagyis a „deklamálás színes kellékeinek" ő is éppúgy híján volt, mint Tóth Árpád. Ámde a legnagyobb sikere mégis neki volt. Ahogy Kardos Albert visszaemlékezésében olvassuk: „Valóságos zúgó taps és éljen fogadta, mikor a dobogón előrelépett s ez a taps és éljen megismétlődött minden egyes költemény után, még azok részéről is, akikhez a versszövegnek csak foszlányai jutottak." Nem kell hozzá különösebb rosszmájúság, hogy a mondatnak ez utolsó része némi gyanút ébresszen bennünk afelől, hogy a lelkes fogadtatás vajon csakugyan a költő-Adynak szólt-e, vagy az irodalmi „botrány" annyit emlegetett híres, és sokak szemében hírhedt hősének; vagy éppen a Léda-versek írójának, a /er/z-Adynak? És a visszaemlékezés írója is úgy látta, hogy: „különösen a nők és fiatalok tüntettek Ady mellett, az előbbiek bizonyára a szerelem lázas dalnoka, az utóbbiak a forradalom vezére, a forrongó új idők apostola mellett." De bárhogy áll is a dolog: Adynak jóleső érzést jelenthetett a Maradandóság Városának ifjai és leányai részéről jövő elismerés, s talán még a „vén huncutok, gonosz ostobák" hűvös tartózkodását és sokaknak szinte megvetést dokumentáló távolmaradását is feledtetni tudta vele. Adyt régi emlékek fűzték Debrecenhez, s a felolvasott két versből — Hosszú az erdő, és Bujdosó Kuruc rigmusa, melyeket Kardos Alberttel ellentétben Oláh Gábor szerint „pompásan" adott elő — kitetszik, hogy távolról sem megbotránkoztatni akarta hallgatóit, hanem panaszkodni akart. Hiszen miért éppen ezeket a verseket olvasta fel s miért éppen Debrecenben? Vajon csak véletlen ötletből olvasta fel a „Hosszú az erdő"-t, vagy pedig valami közvetlen indító oka volt rá? Azt hiszem igen. Debrecen a maga „ősi skólájá"-val és lakosságával úgy tűnhetett fel a költőnek, mint a nemzetnek egy ősi-ősi rétege; s kit fogad be a lelkébe, s kit hallgat ez meg — mintegy szülői szeretettel — ha nem épp a nemzet ősi sarjának egyik legnagyobb fiát? Lehet, sőt megengedjük, hogy Ady tévedett. De jól esett magát ámítania, jól esett a harcban megpihennie, visszatérni ifjúkori éveinek színhelyére, s mindenekfelett jólesett magával elhitetnie azt, hogy itt megértik. Helyesen mondja a város egyik irodalomtörténésze, hogy Debrecenben Ady „A lelkével rokon lelket, céljainak, fájdalmainak, megértőjét kereste. Másutt s másképp nem mondta volna el ezeket a verseket, csak olyanok előtt tudta megtenni, akik előtt nem szégyellt sírni. Váradon mennyire másfajta verseket olvasott fel!" Ámde mégis tévednénk, ha ezek mögött a versek mögött valamiféle üldözött „örök magyar" arcot látnánk és keresnénk. Ilyesmit csak Tóth Béla egykori cikke látott, az akkor divatos ideológiának megfelelően. Mi.pl

. nem azt tartjuk elsődleges fontosságúnak a Hosszú az erdőben, hogy abban a „magyar ember" szólal meg, hanem inkább azt az Ady fejlődését tekintve is fontosabb művészi szempontot, hogy az egy ember menekülése miképpen alakul át „A menekülő Élet"-ben az egész Élet menekülésévé, s hogy ennek megfelelően hogyan 213